Ez a Balaton! Ez mindig lenyűgöz.
Akkor is, ha egyedül vagyok vele, akkor is, ha nem. Az élet része! Reggel,
délben, este, éjszaka, évszaktól függetlenül mindig! Akkor is, ha hullámzik,
akkor is, ha tükörsima, mindig, mindig, mindig … most hétvégén például
irdatlanul szeles volt, felgyorsult a levegő, miután rácsapott a jeges vízfelületre
az északi partnál, hogy aztán jó hét kilométeres vágta után a déli parton a
képembe vágja az igazságot: ember, most megfagysz! Nekem akkor is ugyanúgy
tetszett a tavam, mint máskor. Süt a nap, esik az eső, fúj a szeles szél, egyre
megy; itthon vagyok. Fúj a szél és esik a hó? Nézzük
meg! Lemegy a Nap a Keszthelyi-hegység mögött aranyhidat vetve? Nézzük meg! Vitorlások
fűzik magukat láncfüzérbe olyannak tűnve távolról, mint a hangyaraj? Nézzük
meg! Elképzeljük, hogy kitör a vulkán Badacsonynál? Nézzük meg! Nézzük meg és
képzeljünk el egy vékony füstcsíkot, mely a lecsapott tetejű szép hegyből
kúszik felfelé … Nyári éjszakán fürödjünk a Balatonban! Lebegjünk arccal
a csillagok felé fordulva, fülünket tartsuk a víz felszíne alatt és hallgassuk
a szívünk dobogását és közben nézzük a csillagokat! Akkor látni, mennyire sokan vannak. Rá fogunk jönni egy pillanatra, hogy most, most, abban a pillanatban
egyedül vagyunk – te és a tó, melynek része tudsz lenni azáltal, hogy
lélegzeted ritmusát felvéve hol felemelkedsz, hol lesüllyedsz, de nem
annyira, hogy az orrod a víz alá kerüljön, mert azt a víz … azt nem engedi. Soha,
semmi nem képes erre, csak a Balaton!
