Ültem az autóban s a boltban lévő anyámat vártam. Benn a kocsiban nem érződött, mekkora a szél odakint és milyen hideg van. A Nap is lement már, a szürke esti felhőkön csak még szürkébb árnyéka szűrődött át. Az üvegtáblán keresztül mindent láttam, ami odabent történik. Anyám jó néhány perce egyik sortól a másik sorig ment, végignézte a kínálatot és beletett egy csomag porcukrot a bevásárló kocsijába. Majd kicsit odébb állt, ott újból megnézte a kínálatot, kivette az előbb beletett cukrot a bevásárló kocsijába, visszatette a helyére, és egy másik fajta porcukrot választott. Kicsit unalmas volt ezeket a műveleteket nézni perceken keresztül, de legalább anyámat láthattam.
És ekkor megláttam őt a szemem sarkából, amint éppen belép a boltba. Egy régi barátot, egy barátot, aki régen barát volt, vagy legalábbis akkor azt gondoltam, hogy az, de ma már nem gondolom. Sőt, egyáltalán nem örültem neki, hogy itt van, hogy lehetőség adódik arra, hogy észrevegyem, hogy ő észrevegyen, hogy köszönjek neki, hogy ő köszönjön nekem és legfőképpen, hogy szóba elegyedjek vele. Néha adódik úgy, hogy az embernek valamihez nincs kedve. Néztem, ahogy ő is sorról-sorra megy, ahogy a porcukrot beleteszi a bevásárló kocsijába, és tudtam, ha anyámmal találkozik, akkor velem is találkozni fog. Nahát, ehhez nem volt kedvem! Néztem őket ketten a sorok között és láttam, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és én nem tudtam ez ellen tenni semmit. Lehangoló volt a helyzet. Volt úgy, hogy anyám éppen belépett egy sorba, ahonnan a régi barát éppen kilépett és fordítva, sőt olyan is volt, hogy egy sorban voltak, de a sor másik végein. Vagy öt percig tartott ez a játék, melynek csak én voltam a tanúja, de egyben a tétje is. Végül anyám a pulthoz ért és fizetett. A régi barát ekkor a bolt másik felén volt, és én elkezdtem örülni. Hát elkerülik egymást, hát nem veszik észre egymást, hát nem kell köszönnöm neki, hát nem kell kényszeredetten egy szót sem szólni hozzá! – milyen jó lesz, gondoltam.
Anyám azonban ekkor elkezdte tüzetesebben szemügyre venni a blokkot. Kifelé jövet megállt és a blokkot kezében tartva számolt. Hogy mire jutott, nem tudom, de ezzel eltelt egy perc és elveszett az előny. A volt barát a fizető pulthoz ért lassan, eközben anyám számolása eredményre vezetett és folyamatosan a blokkot nézve elindult vissza a pulthoz. Mondanom sem kell, hogy a régi barát is éppen akkor ért oda, amikor anyám, aki valami nagy-nagy igazságot szeretett volna megosztani a pultos kisasszonnyal. Később kiderült, anyám tévedett. És akkor ott a pénztárnál észrevették egymást, anyám és a régi barát. Emlékszem, az autórádióban ekkor Antonio Vivaldi Négy évszak című szerzeményének „Tél” tétele hallatszott.
Hogy ki szólt először a másiknak a fizetőpultnál, azt nem tudom. Persze azonnal kiderült, hogy itt vagyok. Ez után pontosan az történt, amit szerettem volna elkerülni. A régi barát pár szót váltott anyámmal, majd elváltak és egyedül elindult a kijárat felé, majd amikor az üvegfolyosón belülről éppen az én autómmal szembe ért, akkor, amikor éppen jó pozícióban volt ahhoz, hogy köszönjön, megállt. Megállt, felém fordult, kicsit lehajolt és rám nézett az üvegtáblán keresztül, a szemkontaktus megvolt, majd tovább ment. Jézus, hát ennyi volt csak? - gondoltam. Azt tudtam róla már nagyon régóta, hogy nem tud viselkedni és azt is, hogy ennek egyáltalán nincs a tudatában, ezért elnéző voltam vele, mégis szokatlannak tartottam, hogy nem köszön, azt azért szoktak az emberek - gondoltam.
Kitolattam, majd elindultam anyám felé, aki kijött közben boltból. A régi barát eközben odaért értékes autójához a parkoló egy másik részén, bepakolt és visszatolta bevásárló kocsiját a tárolóhoz, én pedig anyámhoz értem, aki először hozzám tolta a kocsiját. És ekkor nem tudtam elkerülni a találkozást.
A régi barát megállt lehúzott ablakom mellett, majd pár másodperc múlva benyúlt az autóm ablakán. Benyúlt az ablakomon! Az jutott eszébe, hogy benyúljon az ablakon és megfogja a biztonsági övemet, majd miután ezzel megvolt, köszönt.
- Szia - mondta.
- Szia – mondtam.
- A parkolóban miért csatolod be magad? – kérdezte.
- Nem itt csatoltam be magam – mondtam.
- Ja. Tegnap voltam Pesten, tárgyaláson - mondta. – Amint ezt kimondta, eszembe jutott, hogy nagyon ritkán, amikor találkozunk, kivétel nélkül, mindig előző napon van tárgyalása Pesten. Van ebben valami sorszerűség – gondoltam. Közben megállapítottam, hogy a szavakat ugyanolyan nyeglén, szinte már érthetetlenül intonálja, mint legutóbb, sőt még rosszabban – figyelni kellett, mit mond, mert máskülönben nem értettem volna.
- És, milyen volt a tárgyalás? – kérdeztem.
- Semmi különös, ott volt egy majomarcú madár, aki azt gondolta, hogy neki van igaza, de ott voltam én is és hamar kiderült, hogy nincs igaza – mondta.
- Majomarcú madár? – kérdeztem
- Aha – válaszolta.
- Na, és milyen volt? – kérdeztem.
- Mondom, nekem volt igazam – felelte.
- Szüleid hogy vannak? Hallom, apád beteg volt múlt ősszel. – kérdeztem.
- Aha, jól vannak – felelte.
- Melyik szanatóriumban volt? – kérdeztem
- Igen, volt szanatóriumban – felelte.
Tudtam, hogy nem fogok zöld ágra vergődni vele. Korábban sokat gondolkodtam azon, vajon neki, vagy nekem köszönhető, hogy képtelen vagyok beszélgetni vele. Neki, vagy nekem köszönhető, hogy valamelyikünk nem kapja el a másikunk fonalát és, hogy az egész találkozásból buta egymásra nézés lesz a végén, melyet a magam részéről roppantul untam már, továbbá kényelmetlennek és megalázónak találtam. Miért kell közömnek lenni ehhez az emberhez, miért kell közömnek lenni a beszédjéhez, a viselkedéséhez, a stílusához, az autójához, ahhoz, hogy mit gondol az autójáról, a véleményeihez, az értékítéletéhez, a barátaihoz, hogy mit gondol rólam, az anyámról és halott apámról?
- Mikor jössz el hozzánk? – kérdezte.
- Ha lesz időm, elmegyek. – mondtam.
- Na jó, szia – mondta.
- Szia – mondtam.
A visszapillantó tükörből láttam, ahogy a régi barát beült értékes autójába és egy darabig követ a havas úton, majd nem láttam már belőle semmit, mert eltakarta a felkavart hó.
***
Hónapokkal később jöttem rá, hogy nem is a barátommal van baj. Akit igazán félreismertem, aki legalább harminc évig becsapott, az a barátom apja. Ő az egyik legnagyobb hazug, akit valaha ismertem.
