Október végén újra Horvátországban
voltunk. Talán már mondhatom, hogy ez hagyománnyá vált, hiszen Szása ezúttal
negyedszer hívott meg az AYC Target Sailing Regatta elnevezésű versenyre. Ezzel
a versennyel zárja le a szezont. Ilyenkor meghív egy csomó embert Európa sok
országából és bizonyos összeg ellenében két és fél
napig ellátást kapunk, ehetünk, ihatunk, no meg vitorlázunk a csodás Adrián.
Idén csapatunkat Endre, Zsolti, Zoli, Tomi és én alkottuk. Horvát szkippereink
Krisjan és Matej voltak. Péntek reggel hajóztunk ki és szokás szerint nem volt
szelünk, dél körül megjött egy kis bríz a tenger felől, de tényleg csak annyi,
hogy megborzolja a víz felszínét. Felhúztuk a grószt, majd a genoát is, hátha
lesz valami … és Endre és Krisjan tehetségének köszönhetően (jó, Endréé volt a
nagyobb érdem), szóval e két tengerész belőtte a GPS-en a célokat, ahová el
kellett jutnunk a nyílt vízen. Rosszul mondom, ezt még reggel a marinában,
indulás előtt megtették, a lényeg, hogy intenzív kreuzolásra volt szükség a
célpontok eléréséhez, amelyek persze nem látszanak a vízen, csak a GPS
képernyőjén, ami benn van a kabinban … a kormánykerék meg kinn a fedélzeten.
Száz szónak is egy a vége, azt gondoltuk akkor, hogy pontosak vagyunk. Frank
Honan a gyenge szél miatt fél négy körül lefújta az aznapi versenyt, különben
is, kezdett sötétedni és még el kellett jutni Sibenikbe, ami onnan jó két
órányi út volt még motorral. A szél közben teljesen elállt, és teljesen be is
sötétedett. Ilyenkor is káprázatos az Adria. Sehol máshol nem láttam még
ennyire élesen tisztán a Tejutat. A Tejutat, amelyet egészen a horizonttól látni lehetett, amely káprázatos hatalmasságában egészen a fejünk fölé ért, majd
északi irányban beleveszett a végtelen tusfeketeségbe. Borzongató volt ott kinn a
tenger sötétjével a háttérben látni azt mozdulatlanságot, amit a szemlélő
egészen tudatosan milliárdnyi fényes csillaghoz volt képes kötni. Miféle
távolságok ezek? Miféle világok ezek? Miféle mélységek ezek? Irénkére gondoltam. Ezen járt az
eszem akkor a csöndben, miközben egyre közeledtünk Sibenikhez, a csodás városhoz, melynek
középkori belvárosa a sikátoraival, terecskéivel elbűvölt még aznap este,
amikor is a fiúkkal egy kiadós vacsora után tettünk egy sétát. Másnap hajnalban egyedül is bejártam ugyanazt az utat.
Reggel a sibeniki tengerparton
sorakoztak a vitorlások, úgy huszonöt; szépen egymás mellett. Volt köztünk egy
skót dudás vitorlázó is, aki dudáját előkapva menettel ébresztette a
nagyérdeműt, de megkockáztatom, talán Sibenik egész lakosságát, mert ennek a
dudának igencsak nagy volt a hangja. Próbálok egy videót is beilleszteni a
blogba erről a jelenetről, mert felvettem. Megkérdeztem tőle a produkciója
után, hogy feltehetem-e a facebookra, azt mondta, hogy igen, csak a nevét ne
tegyem közzé. Ez utóbbira nem kerülhetett volna sor, mert fogalmam sem volt
arról, hogy kicsoda ő, mindenesetre úgy döntöttem, hogy megmarad a produkció
ennek a bejegyzésnek és magamnak.
Sibeniket a tenger
felől egy nyolcszáz méter hosszú, hol kiszélesedő, hol leszűkülő átjárón lehet
megközelíteni. Reggel, amikor ebben az átjáróban voltunk kifelé menet, eszembe
jutott a tegnapi este és az, hogy a nagy Tejút-tanulmányozás közepette
egyáltalán nem vettem észre, hogy milyen közel haladtunk némelykor a parthoz.
Sötét volt. Hitler szemei – így hívnak két hatalmas barlangot, melyek egymástól
nincsenek messze és csak az átjáróból közelíthetők meg s egykor német tengeralattjárókat
rejtettek. Most ott mentünk el mellettük. Az átjáró tenger felé eső bejáratánál
egy még régebbi katonai „alkalmatosság”, egy tengeri erőd látható, talán még a
velencei időkben építették.
Ami a vitorlázást
illeti, a szombati nap jóval kedvezőbb volt. Jó szelünk volt dél-délnyugat
felől, a pontokat a tengeren precízen felkereshettük, túránk egy szakaszán
pillangóztunk is a hátszél miatt. Az egyik orosz hajó felhúzta a spinakker
vitorláját s mi láttuk, hogy bizony nagyon sokat jelent ez, pár perc múlva már
alig láttuk őket a távolban. No de, nem gyorsasági versenyen vagyunk, hanem
gyorsasági és pontossági versenyen – gondoltuk. És jól gondoltuk, mert az esti
eredményhirdetésen kiderült, hogy a kategóriánkban megnyertük a versenyt, a
legpontosabbak és a leggyorsabbak voltunk. Köszönjük Forte! Így hívták a vitorlásunkat.
Ehhez azonban el kell mondanom, hogy a vodicei marina előtti tenger szakaszon
óriásit vitorláztunk, kiváló szélben, másfél órán keresztül majdnem megfektetve
a hajót suhantunk a tengeren. Akik mögöttünk voltak, azok lemaradtak, akik
előttünk voltak, azokat majdnem utolértük, így jöttünk mi akkor szombat
délután.
El kell mondanom még,
hogy fürödtem a tengerben is, Szása hívott. Endre is és Zsolti megfürdött –
erre az után került sor, hogy kikötöttünk. A levegő hidegebb volt a tengernél.
Nevek jutnak most eszembe,
Armando, az új római barát, Michael, az amerikai, aki most először járt
Európában és közvetlenül az adriai útja előtt volt Pesten és a Balatonnál is.
Jure, Ivica, Krisjan, Matko, Andric horvát tengeri emberek, akik barátaim
lettek, azt hiszem. Más most hirtelen nem is jut eszembe.
.jpg)
