Alma

Akkor kezdődött ám jó világ, amikor Alma túlesett a műtéten, majd a rehabilitációt követően kiengedték a kórházból. „Megérte” – gondolta magában, amikor először volt egyedül otthon. Ezt azért írom, mert a hazajövetel után a fia néhány napig vele volt, s megnézte, hogyan boldogul Alma. Most azonban a fiú elment és Alma előtt kinyílt a világ. Nem szól bele senki abba, mit csinál, hova megy, éppen hol van, nincs elszámolni valója senkivel. Először is fogta az elektromos mopedjét és bejárta a falut egy napsütéses délelőttön. Ezt a túrát már előző este eltervezte. Felkelt időben, megreggelizett és elindult. Először a temetőbe ment a férjéhez. Csodálkozott, hogy a masina milyen jól bírja az emelkedőket. Ahol csak tudott, a járdán haladt. Soha életében nem vezetett egyedül semmilyen járművet, leszámítva egy évekkel ezelőtti esetet, amikor biciklire pattant és megtett tizenhét kilométert egy huzamban egyenes derékkal. Almát mindig mindenhova vitte valaki, rendszerint autóval vitték és bár az anyósülésen teltek el az évtizedek, ennek semmilyen következménye nem volt Alma közlekedési ismereteire. Nem ragadt rá semmi, sem a jobb kéz szabályt, sem semmi más; Almának fogalma sem volt arról, hova szabad autóval behajtani és hova nem szabad, sőt időnként fogalma sem volt arról, hol van éppen. Ezt tudta a fia is, aki abban a három napban, amíg együtt volt Almával, elmagyarázott néhány közlekedési szabályt, valamint együtt gondosan megtekintették a falu járdáit olyan szemmel, hogy hol lehet a járdára felkaptatni a mopeddel, hol nem lehet, és ahol nem lehet, ott hol és meddig lehet éppen ott haladni, ahol, továbbá mire kell figyelni. Mondom, Almának általában fogalma sem volt a szabályokról, viszont alapos volt és óvatos és ez utóbbit különösen, nagyon komolyan is gondolta, sőt az idő előre haladtával rögeszméjévé vált, hogy figyeljen magára, az egészségére, a testére, továbbá, hogy ne tegyen olyan mozdulatot, amelyből baja lehet.

Azon a napon, a túráján a temetőhöz érve felkaptatott egy nagyon meredek emelkedőn, ott, amelyik az urna előtt helyezkedik el egy fenyőfa mellett. Leszállt a mopedról és elpityeredett. Mindig elpityeredett az urnát a külvilágtól elzáró fekete márványlap előtt. Ezek a pityergések szelídek voltak és nem tartottak sokáig, de semmit sem tudott tenni ellenük. A pityergés jött, mindig jött, soha nem tartott sokáig. Majd a csendes ácsorgás következett legfeljebb két percig és végül elhangzott a mondat „Nem baj, apukám, majd gyüvök én is”. Ezután következett a hazaút. Ezeknek a korábbi hazautaknak köszönhette a műtétjét is. A férje halála után volt olyan hét, hogy háromszor is ne tette volna meg a több, mint két kilométeres utat az otthonától a temetőig, majd vissza – völgybe le és dombra fel. Sőt olyan is előfordult, igaz, csak kétszer, hogy, noha azon a napon már volt a férjénél, a magányos estét nem bírta  elviselni egyedül és taxit hívott. Kerül, amibe kerül. Felvitette magát a temetőbe, majd a taxit elküldte. Ezeken a taxis utakon nem pityergett az urna előtt, hanem könnyezve hangosan zokogott, úgy zokogott, hogy öreg háta is belerázkódott, végül is egyedül volt. Aztán csak sírt és a férje nevét ismételte egyszer, kétszer, százszor és olyan szeretettel nézte a fekete urnazáró ismerős márványt, mintha egy újszülöttet nézne, akit éppen etetni készül. Végül a csendben kimondta újra „Nem baj, apukám, majd gyüvök én is.” és lassan elindult haza a sötétben gyalog. Szedte apró lábacskáit, gyűrte-gyűrte a távolságot hazáig és otthon aztán nagyon elfáradva majd’ megőrült a csendben egyedül.

Sokáig tartott, amíg megszokta a csendet és sokáig tartott, amíg rájött, hogy azoknak az éles fájdalmaknak a jobb lábában köze lehet ezekhez a gyaloglásokhoz. „Talán nem kellene ennyit kijárnom” – gondolta magában. Végül úgy volt ezzel is, ahogy a sors akarta, mert idővel már nem bírta a gyaloglást. Elmaradtak a heti háromszori látogatások, egyre ritkábban bírta az utat. Egyszer aztán megtörtént, hogy megállt a járdán, és azt vette észre, hogy nem tud elindulni, csak áll, áll. Képzeljük el, hogy valaki azért áll a járdán, mert amint megmozdul, azonnal elviselhetetlen fájdalom nyilal belé azon a helyen, ahol, a „fovea capitis femoris” és az „ischia” találkoznak egymással, továbbá e fájdalom különböző kisugárzási pontjain a lábon. Ezt onnan tudta, hogy könyvben utánanézett a bajának, vagy legalábbis annak, amiről azt gondolta, hogy az a baja. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, meg kellett küzdenie azzal, hogy haza kellett érnie valahogyan azon a délutánon. Csak állt és újra pityergett, ezúttal a saját nyomorán. Közben elkezdett esni az eső is, csak szépen lassan, alattomosan, olyan nedvesen, amelyből nem kell sok, hogy az ember a bőréig elázzon. „Ez a nyomor. Látod Alma, ez a nyomor, nem tudok elindulni, nem tudok menni, elázok és megfázom. Nincs, aki velem lenne, megette a fene.” – ez járt a fejében, meg az, hogy legalább egy autó jönne és valaki segítene neki. Ahogy lenni szokott, úgy még nem volt soha, hogy ne lett volna sehogyan sem, most is lett valahogyan. L. segített Almán. Meglátta, amint csak áll a járdán az esőben és nem mozdul semerre, s ezt furcsának találta. L. magállt az autójával, kiszállt, majd hazavitte Almát, aki ezért nem győzött hálálkodni. Miután L. elment, Alma újra sírt, ezúttal maga miatt sírt. Talán ekkor vette először tudomásul, hogy megöregedett, de ezt most úgy igazán tudomásul vette. Nem esett pánikba, hanem a rá jellemző pragmatizmussal átgondolta az életét - akkor ott, este, miközben kint esett az eső és újból egyedül volt. „Nem hagyom el magam. Csak annyit mozgok, amennyi jól esik, de mindig fogok mozogni, minden nap, csak akkor megyek ki megint, ha valaki elvisz. Boltba sem megyek le minden nap, hanem csak minden harmadnap, vagy negyednap, amikor annyit veszek mindenből, amennyivel kihúzom három-négy napig. Nem eszek húst, zöldséget eszek sokat, meg gyümölcsöt. Talán fel kellene venni a kapcsolatot ezzel a családsegítővel, azért vannak nem? Eddig még soha senkit nem kértem meg, hogy segítsen, de most talán eljött az ideje. Hülye voltam a múltkor is, amikor T. hazahozott és ott mentünk el a bolt mellett, és nem kértem meg, hogy álljon meg és várja meg, míg megveszem a dolgaimat, majd hozzon haza. Ehelyett nem szóltam neki, hazahozott, megvártam, míg elmegy és utána lementem gyalog a boltba, pedig akkor már alig tudtam menni. Hülye voltam, mondom. Hülye, hülye, hülye! Na, ennek vége! Talán igaza van a J.-nek, hogy teljesen feleslegesek ezek büszkélkedések. Az arány, az arány, azt kell megtalálni. Jó, akkor ezentúl így lesz! Mindent átgondolok és utánanézek annak, hogy mi a bajom és lehet-e ez ellen tenni valamit.” – így gondolkodott Alma aznap.

Az elektromos mopedre felül az ember, megnyom egy gombot és halad, halad, amit a lábaival már egyre kevésbé tudna. Alma nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a szabadságát bármi korlátozza és bár kora miatt is nagy igényei nem voltak, de azokhoz ragaszkodott. Ragaszkodott ahhoz, hogy maga vásároljon be, a faluban maga jusson el oda, ahova akar. „Miért lenne ez akkora kívánság? Miért ne lenne az természetes, hogy egy öregasszony maga is elboldogul, ha el akar boldogulni? Nem írhatnak le, senki sem írhat le.” – gondolta magában és nekilátott annak az újabb tervnek, amely hónapokon át meghatározta napjait. 

Sürgősen szervezni kezdett. Megtudta, hogyan lehet egy elektromos mopedet megszerezni, mennyi az ára és hol árulják. Annak rendje és módja szerint tüzetesen körbejárta a kérdést, majd bejelentette a fiának, hogy elhatározta magát. A fiú támogatta az ötletet, majd az események felgyorsultak és Alma megtapasztalta, hogy nem elég az akarat, mert mások, általa nem befolyásolható emberek jóindulatára is szüksége van. Érték csalódások is és egyszer, amikor az egyik orvos részéről pökhendiséget, rosszindulatot, valamint a beleérzés teljes hiányát érezte, akkor az egésztől elment a kedve és már-már arisztokratikus módon kihátrált abból a megalázó helyzetből, melyet a rendelőben látott és közölte „Befejeztem, magukhoz nem jövök többet. Hát mit képzelnek maguk, azt tehetnek egy nyolcvan éves asszonnyal, amit csak akarnak? Ide-oda küldözgetnek, erre a mai vizsgálatra is azért jöttem és vártam egy hetet, mert maga doktor úr azt mondta, hogy ez a rend és ezt írták elő. Erre itt mi derült ki? Az derült ki, hogy a maguk által mondott orvosnak még csak jogosítványa sincs arról a betegségről véleményt mondani, ami miatt nekem arra a mopedre szükségem van. Tudja, hogy nekem mit kellett ahhoz megszerveznem, hogy ide jöhessek? Fogalma sincs arról doktor úr.”. „El lesz intézve asszonyom a mopedja, nyugodjon meg.” - mondta kicsit meglepetten az orvos. Alma kurtán elköszönt és hazament diót szedni az udvaron.

A diószedés mindig megnyugtatta, de érezte, hogy most nehezebben megy ez a megnyugvás. Megfigyelte, hogy monoton, nem fárasztó munka közben gondolatai mindig elkalandoznak és kizökken az idő. Ilyenkor emlékezett.

„Emlékszel? Emlékszel a vonatra? Emlékszel a tájra, amely idegen volt, mert sok volt a domb és szép volt? Emlékszel arra az útra, az első útra a faluba, amelyet apáddal tettél meg? Az út sáros volt az esőtől és apád csizmája és a te kis cipőd is sáros lett. Emlékszel az első évekre, amikor abban reménykedtetek, hogy ez az egész csak átmeneti lesz és hamarosan hazamentek? Emlékszel arra, amikor lassan tudomásul vettétek, hogy nincs visszaút és itt maradtok örökre? Emlékszel, hogy megálltad a helyed? Mindig megálltad a helyed. Emlékszel apád halálára? Emlékszel arra, amikor megtudtad a kórházban, hogy apád meghalt és arra a soha fel nem fogható szelídségre, ahogyan ezt tudomásul vettétek, pedig tudtátok, hogy apád egy másik ember miatt halt meg abban a balesetben? Tudod, hogy ez az ember még negyvenhét évig élt anélkül, hogy valaha is megbűnhődött volna? Miért hagytátok? Jobb a békesség? Ami megtörtént, azt már úgysem lehet meg nem történtté tenni és ez a lényeg? Ez járt a fejetekben? Tudom, hogy ekkor érzeted meg először, hogy lehet következmények nélkül is élni. Emlékszel az első munkahelyedre? A kollégákra, a barátokra, a bálokra, a sok-sok kacajra és a tisztességre? Emlékszel arra az első találkozóra, a Siboney dallamára, amikor először táncoltál vele? Tudod, hogy milyen alma volt annak a szekrénynek a tetején, amire annyira fel akartál menni, hogy közben megindult a szülésed; az első és az egyetlen? Emlékszel a fenyőfákra, a susogásra? A susogásra? Megfigyelted, hogy a fenyőfa lombjába egészen más hanggal csap bele a szél, mint a többi fa lombjába. Susogás ez, szünet nélküli, el nem halkuló susogás. Gyerekkorodban sokszor hallottad ezt a hangot. Fenyőerdőben nőttél fel és most is fenyőerdőben élsz. Közben nagyon sokáig egyáltalán nem hallottad ezt a hangot. Érdekes, ha valami rendszeres eltűnik az ember életéből, időnként az fel sem tűnik, és nem emlékezel arra, hogy hiányzott volna a susogás. Nem tartottad természetesnek, mert nem is gondoltál rá, ezért feltűnés nélkül volt természetes, hogy nincs ez a hang. Most, hogy megint hallottad megrémültél. Eszedbe jutott a soha vissza nem térő, elmúlt világ, ahol ennek a susogásnak megvolt a maga helye. Ugye eszedbe jutott a fiatal anyád és a fiatal apád? Egyszer majd egyedül hallgatod a fenyőerdő susogását és nem lesz senki, aki pontosan értené, miről beszélsz, és mit érzel, csak te és a fiad, s egy pillanatra talán meg is rémülsz, de elszáll ez a pillanat, mint a végül pontszerűvé zsugorodó lét összes emléke. Emlékszel arra is, hogy egy nagyon hideg, tiszta, felhőtlen téli napon az apáddal együtt valamikor régen végigmentél a móló elejétől a végéig a Balaton partján? Emlékszel a feltorlódott jégtáblákra, melyek a mólót széltében csaknem félig, hosszanti irányban pedig majdnem teljesen beterítették a jobb oldalon. Ha áttekintettél a jégtorlaszokon, apró ereket és valamivel szélesebb patakocskákat láttatok, melyek finoman erezték a hepehupás jégmezőt, amely kelet felé beleveszett a derengésbe. Emlékszel, hogy e csodálkozó percekben végig beszélgettél az apáddal? Emlékszel arra, hogy miről beszélgettek? Emlékszel a hangulatra? Te és az apád ketten a mólón. Emlékszel, hogy apád jókedvű volt és ő hallgat téged? Még mindig látod az érdeklődést a szemében? Ugye látod? Ugye látod? Emlékszel arra, hogy apád mindent meg akart magyarázni, az egész világot meg akarat magyarázni neked? Tudom, hogy örültél, hogy ilyen apád van. Tudom, hogy hagytad, hogy magyarázzon neked az apád, mert te ilyen voltál. Emlékszel apád néha alaptalanul mindenbe belerondító kételyére, amit sem megérteni, sem megszokni nem tudtál? Tudom, hogy vannak dolgok, amelyek belesülnek az ember lelkébe és ott is maradnak örökre, addig, amíg meg nem halsz. Emlékszel arra a néhány évvel későbbi tavaszi napra? A tóban olyan kevés volt a víz, hogy a kövek alját is látni lehetett és olyat is láttál, amit addig még nem, a kikötő medrének az alját. Emlékszel? Mintha egy ősi titok nyitotta volna fel magától a varázsajtót, hogy rápillanthass a féltett és addig sötétben kucorgó magányos titokra: a meder aljára. Emlékszel, milyen mélyre lehetett lelátni? A nap fénye átütött a vagy két méternyi mély vízen, hogy a fény lejjebb mégiscsak átadja helyét az átlátszatlan zöldes derengésnek, mely ott már csak sejttette a titkokat, de el nem árulta őket." 

A kosár megtelt dióval.

Alma a levelet három és fél héttel később kapta meg. Örült a levélnek, mert azt olvasta benne, hogy megkapja a mopedet ráadásul negyed annyiért, mint amennyire számított. „Nagyon jó! Nem leszek fáradt, nem leszek rászorulva másra, oda megyek, ahová akarok” – gondolta. Újabb egy hét múlva, egy előre megbeszélt napon megérkezett a furgon s benne lapult a moped. Szép volt. Bordó volt a színe, a kerekei fehérek, a puha széke pedig fekete. Még aznap kipróbálta. Elment a temetőbe és a barátnőjéhez, valamint be is vásárolt és meglátogatta a kilátót is, ahonnan átnézett a másik partra és elcsodálkozott azon, hogy nem változott semmi, a tó ugyanolyan szép, mint amikor először meglátta. Egy napon elhatározta, hogy a hátsó földes úton is kipróbálja a mopedet, mert jót tett neki a meleg víz, amely a fürdő új medencéjét töltötte meg.

Így teltek Alma évei. Egyedül élt, de nem volt magányos. Ott voltak a gondolatai, a tervei, a kézimunkája, a diója, a barátai, a fia és a családja, az emlékei és az egész élete.