Tegnap a vonaton két hölgy egy
négyes üléshelyen egymással szemben ült az ablak mellett. Kis táskáikat a
mellettük lévő üres üléshelyre helyezték. Nem beszélgettek egymással, csak
kibámultak az ablakon és a szemközti csúf, kopott, penészes falat vizsgálták, mintha
lenne abban bármi érdekes, vagy tanulmányozni való. A vonatban lévő tömegről
nem vettek tudomást és maguktól nem jutott eszükbe, hogy kitekintsenek
gondolataikból; hogy a táskáikat levegyék az üres üléshelyekről jelezve, van
még szabad hely, ha netán valakinek nem támadna kedve megkérdezni tőlük, hogy
szabad-e az a két hely ott mellettük. Ha más nem is, az nyilvánvaló volt, hogy
a jelzéseiknek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Ez van – gondoltam.
Szóval, keletkezett egy banális helyzet. Roppant kelletlenül, a nyugalmából szemmel
láthatóan kizökkentett ember számomra roppant idegen, látszólagos ok nélküli
magabiztosságával, szinte már megsértve vették el táskáikat az üléshelyekről a
kérdésre, hogy „szabad ez a két hely?”. E művelet közben nem néztek a szemembe.
Egy pillanatra azon járt az eszem, hogy talán mégsem, a kérdésem ellenére
inkább mégsem ülök le. Nemes bosszú … hadd furdalja őket a kíváncsiság: „Mit
kérdezget ez a fazon itt minket, ha egyszer nem ül le? Biztos oka van rá, de mi
lehet az?”. Aztán arra, gondoltam, hogy mégsem járna ezen az eszük, továbbá
semmilyen kérdés nem vetődne fel bennük, nem is érdekelné őket, miért nem ülök
le, mert ott van az a penészfolt a szemközti falon és csak magamat blamálnám,
úgyhogy inkább leültem. Jó kis út lesz, gondoltam. És az is lett! Mielőtt
leszálltak volna, mindennek ellenére végül jól elbeszélgettünk. Hogyan alakult
ki ez a beszélgetés? Talán ürüggyel. Egyiküknek ugyanis a mosdóba kellett
mennie, ki tudja miért, és megkért, hogy engedjem ki, melyet megköszönt.
Innentől kezdve már ment minden, mint a karikacsapás és megtudtam róluk
mindent, amit negyed óra alatt megtudhat az ember a másikról, a tájról, amin ők
annyit utaztak már, no meg arról, hogy melyikünk, hol nőtt fel, sőt még azt is
megtudtam, hogy szerintük süt-e a nap a jövő héten. Azután elköszöntünk
egymástól, ők leszálltak és én arra gondoltam, hogy ezek az élet apró örömei és
még arra, hogy soha ne ítéljek elsőre.
