Hazafelé menet az utcán az
embereket nézte, és eközben magára borította teljes kívülállóságának védő
palástját, amit akkor szokott tenni, ha gondolatai az élet kérdései
körül kóboroltak. Nem volt nyugodt, és irigységgel nézte a szoknyás hölgyeket
és kalapos urakat, a játszadozó gyerekeket, a sétapálcával komótosan bandukoló
és elmélyült társalgást folytató rabbikat, akik a közeli zsinagóga felé
tartottak. Irigyelte ezeket az embereket, mert nyugodtak voltak és, mert azt
tételezte fel róluk, hogy kitűzött céljaikat különösebb nehézségek nélkül
elérhetik és tudják is helyüket a forgó-kavargó élet-kavalkádban. Azt gondolta
róluk, hogy boldogok, vagy ha vannak is problémáik, akkor azok egészen mások,
mint az övéi, melyekkel végtelenül magányosnak érezte magát. Ez a felismerés
persze újra ráterelte gondolatait arra, amivel már régóta bajlódott: „Miben különbözök én annyira a többi
embertől? Honnan ez az örök, kielégíthetetlen önmarcangolás? Miért kerülhetek
olyan nevetséges helyzetbe, mint ami ma is megtörtént velem a lépcsőházban?”.
A végén annyira belelovalta magát ebbe, hogy azt vette észre, kezei remegnek és
kiveri a veríték.
Gyorsan hazaért.
Ledobta magáról a kabátját. Ablakára rácsapta a redőnyt, hogy odabent teljes
sötétség legyen és nyughatatlan lelkével hanyatt vetette magát az ágyon.
Rágyújtott egy szivarra. Érezte, mennyire marja bensőjét a megszűretlen dohány
erős íze; jól esett neki. Hosszan nézte a parazsat, és abban a pillanatban,
amikor valami kifürkészhetetlen erő a külvilág ablakon beszűrődő neszeit
megszüntette és teljes csend lett úrrá a szobán, újra megjelent szemei előtt a
lány. Most is ugyanolyan gyönyörűnek találta, mint máskor, de őrjítő módon
ezúttal soha korábban nem érzett hevességgel érezte őt magához tartozónak. Azt
gondolta: „Ketten vagyunk” – és e
gondolat megrészegítette. Lelke megbolydult, mint a méhecskéé, amely
virágillatot szimatol. Nem hallotta a csendet sem, ami körüllengte. Végtelen
nyugalom szállta meg, mintha egy másik világban lenne, egy távoli,
kifürkészhetetlen, de kellemes és ismerős világban. Mintha már járt volna itt.
A lány állt előtte és hozzá beszélt, majd föléje hajolt és nagyon lágyan
megcsókolta az ajkát. Csodálkozott magán, hogy ezt milyen nyugalommal tűri.
Aztán a lány felállt és ismét beszélt valamit, de ezúttal nagyon lassan és
nagyon hosszan. Szemét nem vetette le róla, amiből földöntúli szépség és
nyugalom áradt felé, legszívesebben magához ölelte volna, de ehelyett ő kezdett
el beszélni, és ekkor megijedt. Megijedt, mert nem hallotta a saját hangját és
fogalma sem volt arról, hogy mit beszél, csak azt, hogy a nyelve és az ajkai
mondatokat formálnak, de nem azon a magyar nyelven, amit addig beszélt. Egy
pillanatig rózsaillat csapta meg az orrát, de nyomban el is múlt, majd halk,
egyre erősödő muzsikát hallott és azt érezte, hogy megszédül. A muzsikát nem
ismerte fel nyomban; érezte, hogy miközben beszél a lányhoz azon a furcsa ismeretlen
nyelven, a zene hatására sírni kezd, de ezt a lány nem látta, legalábbis nem
tett úgy, mint aki látná, hanem úgy tett, mint aki kizárólag a beszédre figyel.
Valami fontosat mondhatott neki, de azt nem tudta, hogy mit, mindenesetre
nyilvánvaló módon a lány teljes figyelmét magára vonta azzal, amit mond. Nem
örült, hogy nem tudta, mit mond, mi az, ami ennyire leköti a lány figyelmét.
Hirtelen ráismert a zenére és csodálkozott, mert vagy’ tizenöt éve nem
hallotta. A következő pillanatban visszatért a rózsaillat, belengte a helyet,
ahol volt és úgy érezte, az illat igen rövid idő alatt beissza magát a bőrébe.
A zene elhalkult, majd ismét felerősödött, majd hirtelen csend lett. Minden
idegszálával arra figyelt, hogy mit mond a lánynak; és ekkor meghallotta a
saját igen távoli hangját. Ráismert a tónusra, a ritmusra, de nem értette, hogy
mit mond. Kétségtelenül ő volt az, ő
beszélt, még a lélegzetvételét is hallotta beszéd közben, mégsem értette magát,
de még azt a gondolatot sem sikerült érzékelnie, ami közvetlenül azt megelőzően
keletkezik, mielőtt a gondolatból beszéd és meleg levegő lesz, csak azt a
rémületet élte meg, amelyet akkor éreznek az emberek, amikor nem urai maguknak, amikor a cselekedetben az akaratnak nincs szerepe. A nyelv, amin beszélt, és amit mondott
mindenesetre nagyon tetszhetett a lánynak, mert tekintetét folyamatosan rá
szegezte és roppant érdeklődést mutatott. Majd egy pillanatra élesen
meghallotta a hangját, pontosabban kihallotta a tónusa és ritmusa harmóniájából
azt a hangzavart, amelyet a saját szájával keltett beszéd közben, ami úgy
hangzott, mintha az a sok százezernyi, vagy milliónyi mondat, amit egy évben
elmondani szokott korábban, az mind néhány másodpercbe lenne sűrítve – ezért
aztán nem is értett belőle semmit. A lány is mondott valamit, de azt ugyanúgy
nem értette, ahogy magát sem, majd látta, ahogy a lány az ágya mellé térdel,
arcára hajtja a fejét és ismét megcsókolja, de most hevesen és könnyesen. A lány
haja arcába omlott, rózsaillata volt; ezt érezte korábban is. Aztán ő kezdte
csókolni a lány arcát, méghozzá lassan és különös műgonddal figyelve a
legapróbb részletekre is; az orra, az ajkak ívére, az állra és a zöld szemekre,
melyeket a két szempilla annak lassú ritmusában zárt el előle, ahogyan két
kezével remegve hátrasimította a lány előomló hajfürtjeit. Boldog volt. Nem
volt egyedül és biztonságban érezte magát. Nem voltak kérdések, csak válaszok
voltak. Nagyon kellemes válaszok. Nem vágyott többre. Szerette volna
megállítani az időt ebben a pillanatban, örökre. Meg akart halni.
Amikor erre gondolt, hirtelen
eltűnt minden, amit addig érzékelt. Eltűnt a lány és a rózsaillat is és nem
hallotta beszéde tónusát sem és nem érzékelte beszéde ritmusát sem. Csend lett,
majd kezdtek beszűrődni a világ neszei. Egyedül volt újra a szobában a már
csaknem teljesen elszívott szivarral az ujjai között …
