A lépcső

Egy ideje az foglalkoztat, vajon lehet-e írni egy lépcsőről úgy, hogy az ehhez a lépcsőhöz tapadó - hogyan is mondjam - emocionális kötődés bemutatása ne legyen giccses, értelmetlen, továbbá valóban érzékelje az olvasó, hogy ez a lépcső számomra egyáltalán nem közömbös.

A lépcső meredek. A lépcső megizzaszt. A lépcső mászása közben alig vártam mindig, hogy felérjek a tetejére, hogy odafönt egyáltalán nem megkönnyebbülten vegyem tudomásul, hogy előttem van még egy meredély, amit le kell küzdeni, már sima úton. Mivel ezt a lépcsőt javarészt hajnalban másztam meg, ezért csak két körülmény volt, ami több, mint enyhet adott a lépcső alján: egy magányos madárka éneke és egy másik hang. A madárka visszhangos éneke távolról jött, de a körülölelő csendben úgy hallottam, mintha a madár a vállamon ülne, és csak nekem énekelne. Csak ő, meg mi ketten voltunk az éber élet azokon a hajnalokon húsz évvel ezelőtt. Volt idő gondolkodni, és volt idő hallani a csendet, ami annyira elütött a madárka dalától. Egyébként is, figyeljünk a csendre és őrizzük meg, mert a csend hozza el az összes álmunkat. 

Minél feljebb haladtam a lépcsőn, annál inkább vegyült a csendbe a másik hang. Ez a hang ütemes volt, időtlen volt, már jóval az előtt is ott volt, hogy megszülettem, hogy apám és anyám megszületett, sőt, hogy az ő szüleik, meg még az ő szüleik és még az ő szüleik megszülettek volna: a parti hullámverés hangja. Ennyiből még nyilván nem található ki, ezért elmondom, balatoni hullámverésről van szó. A Balaton még akkor sem nyugszik teljesen, ha nincs szél. Szél nélkül simogató hang a hang, széllel morcosabb a hang; de ne ijedjünk meg! E hangnak egyetlen jellemzője ugyanis az, hogy soha nem idegen. Otthon vagyok, és amikor caplattam felfelé a lépcsőn, bizony azt éreztem, hogy már semmi másra nincs szükségem csak arra, hogy örökké együtt legyek a madárral és ezzel a simogató hanggal. Nem ezért gondoltam ezt így, mert esetleg megnyugtatott, de még csak azért sem, mert szép volt. Az okra később jöttem rá és ezt szavakkal és betűkkel most sem tudom elmagyarázni és azt hiszem, talán nem bennem van a hiba.

Néhány pillanatig úgy éreztem ilyenkor, hogy a madáron, a hullámverésen és rajtam kívül nincs semmi és még azt is éreztem, mintha a madár, a hullámverés és én egy megfoghatatlan érzetben egy lettünk volna. Ez soha nem tartott sokáig, mindig rövid ideig tartott és ilyenkor soha nem voltam boldogtalan.

Kétségtelenül

Kétségtelenül marha voltam, mondanám most ennyi év után, de nem mondom, mert nem marha voltam, hanem olyan ember, aki elhiszi, amit mondanak neki, aki elhiszi, ahogyan néznek rá, aki elhiszi a hanghordozást, aki elhiszi, amit tesznek, amit kérdeznek, akinek sem az nem jut az eszébe, hogy hazudnak neki, sem az, hogy a látszat az nem a valóság. Mindez nem azért volt így, mert féltem volna a csalódástól, hogy kiderül a turpisság és emiatt szomorú leszek, hanem azért, mert anyám és apám őszinte volt. Aki hazudik, az nem őszinte és az nem tud mosolyogni sem, gondoltam, mivel az őszinteség és a mosoly apám és anyám jóvoltából a fejemben magától értetődően igen szorosan kapcsolódtak össze már egészen kis koromtól fogva. Azt hiszem, így vagyok ezzel még most is, talán nem tévedek nagyot.

Az az ember viszont, akiről most írok röviden, huzamos időn keresztül, évtizedeken át és kitartóan hazudott. Azt hazudta, hogy szeret minket és szeret engem, de mostanra már elárulta magát. Jelek, amik összeadódnak. A fiai viselkedése, az elkapott tekintetei, a be nem tartott ígérete, a csöndje, a közönye és a szenvtelensége értették meg mostanra, hogy Ubul lényegében soha nem mondott igazat, és soha nem is viselkedett úgy, ahogyan az viselkedik, aki igazat mond és aki szeret.

Mit mondjak most? Nem vagyok csalódott, nem fáj semmi, nem csinálnék vissza semmit, nem érzem rosszul magam miatta. Mostanra én lettem szenvtelen és közönyös. Van más, ami színez: mostantól legyen marha más!