Eltelt néhány nap, hogy
nem írtam semmit a blogba. Mondhatom, hogy jó nem történt velem, ezért nem is
írtam semmit, nem akartam, hogy másnak is köze legyen hozzá. Elég a bajom így
is. Szóval, két és fél hónapos időközben elveszítettem három unokatestvéremet;
három magyarországi, anyai ági unokatestvéremet. A Negyeden maradt
unokatestvéreimnek így én maradtam az egyedüli magyarországi unokatestvér. Elment
Feri, Irénke, Ili. Értitek? Meghaltak. Nincsenek. Feri. Irénke. Ili. Nincsenek
pillantások, nincsenek mosolyok, nincs telefonhívás, nincsenek történetek,
nincsenek ebédek, vacsorák, nincs terülj asztalkám. Emlékek vannak.
Egyszer, nagyon régen,
talán hét éves lehettem, Ferivel és Irénkével meglátogattuk a Tenkes-hegyen lévő
egyik kőbányát. Feri fel is mászott egy alacsonyabban lévő kőpárkányra. Ha azt
várnánk, hogy ennek az esetnek van tanulsága, akkor tévedünk, mert nincs
tanulság. Talán csak annyi mégis, hogy az életfolyam ilyen, akkor
jelentéktelennek tűnő események sorából tevődik össze. Események,
életpillanatok, melyek egymásra rakódva emlékké állnak össze. Jó lenne újból
elmenni a kőbányába drága Ferivel és drága Irénkével. Most csönd van. Csak
bennem él ennek a túrának az emléke és az a három hét is, amit húsz éve együtt
töltöttünk Siklóson Irénkével, amikor legépelte a szakdolgozatomat szorgos
munkával. Talán csak én tudok már ezekről. Ili? Ili, drága Ili, csodáltam
tartásodat, humorodat, a történeteidet és azt, hogy mindig, mindent olyan
élesen láttál. Emlékszel? Hányszor gyalogoltam hozzátok Pécsett a Március 21-e
térre, hogy ott, a kis lakásotokban tanuljam a római jogot? Esténként pedig a
kis utcákon gyalog mentem vissza a kollégiumba; egyedül, csöndben, szemerkélő
esőben, ősszel. Soha nem felejtem azt az első félévet.
Kicsit egyedül maradtam.
