Előttem van az erdő.
Előttem van az ösvény, a kanyar, a tölgyfa, a tölgyfa levele, a meredély, a harkály
a fán, a pálya lenn a mélyben, a barlang, az út, az iskola. Előttem van az
egész, ponttá zsugorodott múlt, amikor egy kisfiú iskolába ment gyalog át a
Sipos-dombon. Régen volt. Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy eltűnjön, nem
akarom, hogy semmi se maradjon belőle, nem akarom, hogy csak én tudjak róla. Anyám tud róla. Ő talán az egyetlen. Tegnap úgy ölelt
át, mint egy dörmögő szelíd maci; lassan, kimérten, határozottan, éppen úgy,
ahogyan egy ölelésnek lennie kell. Erre gondolok most. Fonyódra és anyámra
gondolok, akit a hét végén, öt hónapos pesti téli szünet után hazaviszek az
ösvényhez a kanyarhoz, a tölgyfához, a tölgyfa leveléhez, a meredélyhez, a
harkályhoz a fán, a pályához lenn a mélyben, a barlanghoz, az úthoz, az iskolához. A ponttá zsugorodott múlthoz.
