Mit mondjak ma? Mondjam, hogy egy
kemoterápiára váró, súlyosan beteg unokatestvéremnél nem vette észre az orvos,
hogy sárgasága van? Pedig rendszeresen járt hozzá infúzió bekötésre. Pedig
minden másnap járt hozzá. Pedig megmondták a doktornak, hogy rákos beteg az
unokatestvérem. Pedig megmondták neki, de ezt magától is tudnia kellett volna,
hogy minden, de minden gyanús jelre azonnal küldje kórházba, hogy ne
veszélyeztesse a tervbe vett beavatkozást. Pedig látta, hogy sárgul. Pedig
látta, hogy már annyira sárga, mint a citrom. És nem vette észre, és nem szólt,
és nem tett semmit! Csak kicserélte az infúziót és elbeszélgetett az
unokatestvéremmel, és többször is megállapította, hogy az
unokatestvéremnek milyen jó kedve van. Még viccelődni is volt kedve, nem
látszott rajta, hogy valami baja lenne és, hogy mennyire, mennyire beteg. Mit
mondjak ma?
Egy decemberi estén, fagyos szélben külföldi barátaimmal az egyik balatoni kőmóló végén voltam; beszélgettünk. Ők akkor látták először a tavat és az ottani fényeket. Megfigyelhettem, hogyan viszonyulnak ahhoz, ami nekem az életem részét képezi kis koromtól fogva. Az élet tele van ehhez hasonló reggelekkel, nappalokkal, estékkel. Elhatároztam, hogy megírom őket és egy részüket elhelyezem ezen a blogon. Másról is írok. Aki megtisztel az olvasással, megjegyzésével megoszthatja véleményét.
Disable Copy and Paste
!->