A lány a metrón

A metrón egy lánynak táska volt a vállára vetve. Előttem ült, leszállni készült. észrevettem, hogy valamilyen üveg/pet palack kiborulhatott a táskájában, mert csöpögött a víz belőle. Míg állt az ajtó előtt, szép kis tócsa alakult ki alatta. Nem vette észre. Gondoltam, szólok neki. Oda is mentem hozzá és megszólítva "bocsánat", mondám, "csöpög a táskádból a víz" és rámutattam a tócsára. A lány rám nézett és az éppen kinyílt ajtón elmenekült előlem. Menekültében még vissza is nézett rám rémült szemeivel, hogy nem követem-e. Pedig nem történt más, mint, hogy egy ember megszólított egy másikat ... a nagyvárosban ... remélem, már tudja, hogy kifolyt a vize.

Egy ügy

Takács elbukott egy ügyet a bíróságon. Teljesen nyilvánvaló volt számára, hogy valamilyen korrupció van az ügyben – no nem a bíróság részéről, hanem a felek részéről. Bizonyítani persze nem tudta, de nem is akarta. Nem volt jó kedve. Veszíteni soha nem jó. Azzal vigasztalta magát, hogy ez a mai ítélet is valamiért céltételezett volt. Néha, kétévente egyszer-egyszer volt olyan érzése, hogy olyan ítélettel találkozik, mint ez a mai. Céltételezett ítélet alatt azt értette, hogy a bíróság valamely okból az ítélet rendelkezését már előre eldönti, majd ezt követően keresi és találja meg az ehhez vezető logikai utat, amely – legalábbis formálisan – megtámogatja a döntés okát, melyet az egyedül elfogadható igazságként, az ítélet jellegéből adódóan ezáltal a kizárólagosan helyes döntésként hirdet ki. Takács arra gondolt, hogy annak nem lenne szabad kérdésnek lennie, sőt, ha már a kérdés felmerül, az nagyon rossz, miszerint „a döntéshez keressük a logikát és a bizonyítékot?”. Takács azt gondolta, hogy mindig a bizonyítékokból következtessünk a döntésre, vagyis a bizonyítékok zárt láncolatából kikövetkező okozati összefüggések vezetnek el rekonstruálható múltbeli állapothoz, melyből logikusan következhet is akár a döntés és e döntéshez a jogszabályok nyújthatnak segítséget, midőn azokat a bíróság alkalmazni szándékozik. Jó esetben még az is előfordulhat, hogy ez a döntés igazságos lesz, legalábbis ez esetben összehasonlíthatatlanul nagyobb az esélye ennek, mint a „céltételezett ítéletnek” nevezett döntés esetén, amikor minden felborul.

Azon a napon azonban Takács egy céltételezett ítéletbe futott bele, ráadásul egy első fokon már megnyert ügyben hozott ilyen ítéletet a bíróság. Azon tűnődött, mi lehetett annak az oka, hogy szerinte ezt az ítéletet előre elhatározta a bíróság, vagyis, miért volt meg előbb a végső álláspont, mintsem az oda vezető logika. Személyes ellenszenv vele szemben? Ezt kizárta. Presztízs? Önigazolás a bíróság részéről? Á, dehogy! Ezt is kizárta. Nem tudott rájönni, pedig sokat járt ezen az esze aznap.

A bajt abban látta, hogy az ügyben elbírált valóság, sőt – hogy kissé patetikusan kis többletet is mondva – az igazság is megfulladt, vagyis az igazság belefulladt az ítéletbe. Arra gondolt, hogy az ítélet folytán ott a tátongó, nyitott ajtó, lehet mutyizni, játszmát előre lepacsizni és közbeszerzési eljárást elbohóckodni. Azt látta, hogy az ítélet megfelelése az elvárásokhoz csak formális. Ezt szívből gondolta, mert Takács jó ügyvéd volt. Képes volt belátni, ha nincs igaza és képes volt meggyőzni magát arról is, hogy másnak is lehet igaza és néha igaza is van másnak, valamint képes volt hagyni magát meggyőzni és elfogadni, hogy éppen meggyőzték. Aznap azonban nem győzték meg, bírók nem győzték meg.

Takács végső soron a formális igazságba belefojtott nagytesót, a valós igazságot sajnálta, mely elveszett és látta ennek a következményeit odakint, amit úgy látszik a bírók nem láttak. Csak aznap foglalkozott az üggyel, mert nem ért rá többet foglalkozni a halottal.

Vannak, akiket az ember nem mer megsérteni

Felkészülni minden élethelyzetre – Jonas így gondolta. Felkészülni minden szófordulatra, gesztusra, hogy legyenek válaszai mindig, minden körülmények között és válasz alatt azt is értette, ha csöndben marad. Ez járt a fejében abban az időben.

Jonas egy kora őszi estén Matfejevhez volt hivatalos. Matfejev, nos ő Jonas régi barátja volt, és ezúttal is meghívta őt az irodai ünnepségre. Az ünnepségen jelen volt Konsztantyin Volkov professzor is, aki a maga jelentőségteljességében mindig jelen volt ezeken a társasági eseményeken, amelyre ezúttal azért került sor, mert Matfejev irodája új taggal bővült és e bővülésnek fényt kellett adni. Jonas az új tagot kellően jelentéktelennek tartotta ahhoz, hogy ne jegyezze meg a nevét, meg aztán mondandónk szempontjából az új tag személyének nincs jelentősége.

Néhány alapszabályról essen szó! A professzor által kezdeményezett beszélgetés általában az „azt hallottad-e?”, vagy az „azt tudod-e?” felütéssel indul. Nos, aki így kezdi a beszélgetést, azzal vigyázni kell, mert, ha az illetőnek rossz kedve van, az eleve tételezi fel a kérdés címzettjéről, hogy „nem tudja” a választ, nem tudja az adott tényt, okot, vagy valóságot; véletlenül éppen mindig azt, amire a kérdés irányul. Ez így van kitalálva, hogy úgy mondjam, dramaturgiailag összeszedve a professzor részéről, hogy a későbbiekben kellő gyúanyag gyűljön össze valakinek a porig alázására a társaságból. A játék erre megy ki és az okos Konsztantyin Volkov professzor ezt pontosan tudja; minden alkalommal tudja és kedvét leli benne.

Azon a napon a professzornak rossz kedve volt és egészen nyilvánvaló volt az is, hogy a kérdésekre adott válasz helyességének az égvilágon semmilyen jelentősége nincs, sőt még csak annak sem, hogy válasz elhangozzon, mert csak egy célt szolgált a kérdés, továbbá a kérdés hangsúlya, a kérdés elhangzásakor felvett testtartás, mégpedig azt, hogy ott, abban az adott pillanatban lássa mindenki, hogy ő az … alfahím. Ki nem mondott elvárás volt ez a részéről, hogy hozzá igazodjon a társaság, továbbá az ő véleménye legyen a domináns, sőt a beszélgetés irányának egyetlen célja az ő véleményének a megértése és az azzal való ellenvetés nélküli teljes azonosulás legyen. Volt, aki ezt nem látta és volt, aki látta és olyan is volt, aki olyannyira érezte ezt, hogy képes volt Konsztantyin Volkov személyébe belebújni, azzal szinte teljesen eggyé válni, ezáltal tökéletesen megérteni őt. Jonas ilyen volt.

Az éppen aktuális kérdést tehát - „azt hallottad-e, hogy …?” – Jonashoz címezte a professzor. Jonasnak nem volt kedve megszólalni, mert az általa ismert magatartásformákkal, a válasszal, az érdeklődő tekintettel, a nyíltsággal, továbbá a kíváncsisággal semmire nem ment volna a készülő megaláztatással szemben, és ezt pontosan látta előre. Rá akarta hagyni az egészet, de a csendben a professzor nem hagyta magát.

–        Mond már, na, mond már – hangzott a felszólítás.

–        Inkább csöndben maradok, úgyis neked van igazad professzor úr – mondta Jonas.

–     Dehogy maradsz csöndben, nem szoktál te csöndben maradni, mond már – hangzott újra a professzor felszólítása – Elolvastad te azt egyáltalán, amiről beszélsz? – kérdezte.

–        Lehet, hogy nem az egész törvényt olvastam el, de vannak benne részek, amik elborzasztanak – felelte Jonas.

–        Mi borzaszt el? – kérdezte a professzor.

–        Ahogy kezdődik, már az első mondatai. Hazugság az alapvetése, felmentést ad felelősség alól. Aki írta, azt akarja, hogy ne gondolkozz, és olyan következtetést vonj le, amiből jó következmény nem fakad professzor úr, csak rossz. Csak rosszabbak maradunk, nem jobbak, rosszabbak. Érted, csak rosszabbak maradunk! – felelte Jonas és meglepődött magán, hogy mégsem tudott csöndben maradni, vagy elterelni a beszélgetést más irányba.

A professzor nem erre számított, behódolásra és megzavarodottságra számított.

–      Még egyszer kérdezem, elolvastad ez egészet? Ha nem olvastad el az egészet, nem lehet véleményed sem az egészről, de egy részéről sem! Először olvass, tanulj és utána legyen véleményed! – mondta a professzor.

Jonasnak végképp elment a kedve a társalgástól és az arcára kiült a rá ilyenkor jellemző mosoly. Ez a mosoly nem volt befolyásolható, és tudatosan nem volt képes tenni ellene semmit. Ha a kialakult helyzet és a saját mércéje szerint felállított úgynevezett „jó modor” nem volt összhangban egymással, akkor a mosoly csak jött a semmiből és ilyenkor mindig attól félt, hogy ez a mosoly elárulja. Elárulja, hogy nem tud uralkodni magán, hogy kényelmetlenül érzi magát és nem tudja felvenni a professzor szabta módon a versenyt az igazáért. Jonas ilyenkor nem tudott küzdeni. Inkább hallgatott és a kívülálló számára csak bután mosolygott; mert a mosoly – valljuk be – kívülről csak egy buta mosoly volt. Ez volt a megalázó. Végül is a professzor elérte a célját. Mindenki láthatta, hogy ő az alfahím abban az öt percben. Pedig Jonasnak volt igaza.

Jonas később elgondolkodott azon az estén és Ernest Hemingway egyik mondata jutott eszébe: „Vannak, akiket az ember nem mer megsérteni.”.

Waltzer - Valcer

Isten bizony, erre táncolni fogok Judittal!

Bolero

Volt egy harmadik eset, vagy harminc éve történt – hogy mi volt az első kettő, az témánk szempontjából lényegtelen, legyen elég annyi, hogy amiről most írok, az is belefért a sorba. Szóval, apám elragadó és nagyon szeretnivaló ember volt. Volt egy zenemű, amit nagyon megszerettem akkoriban, valamikor a ’80-as évek elején. Egyszer hallottam a rádióban és utána napokig a fülemben volt a dallam és a ritmus. A Bolero volt az Maurice Raveltől. Szerettem volna  a lemezt megkapni születésnapomra. Aztán feljöttünk Pestre és apám úgy kezdte a Rózsavölgyi Zeneműboltban az eladóval, miután ledrágámozta illedelmesen köszönve is neki, hogy ő egy különlegességet szeretne venni, a Bolerót, Maurice Raveltől. Az elárusító visszakézből megkérdezte apámtól, hogy ezt a kérést miért tartja különlegesnek. Apám erre hirtelen nem tudta a választ.

Rosszul éreztem magam. Az eladó hangjában érzékeltem a minősítést, mellyel azt az embert illeti éppen, akinek már a kérdése sokat elárul magáról, elvégre már a kérdés is minősít … Az eladó hangjában és pillantásában ezeket a kérdések  halottam és láttam: "Hát nem tudja maga uram, hogy Maurice Ravel Bolerója egyáltalán nem különleges? Hát nem tudja maga uram, hogy ez a mű csak annak különleges, aki a zene világát illetően roppant sekélyes ismeretekkel rendelkezik? Hát nem tudja maga uram, hogy éppen itt, ebben a boltban a különleges alatt mást értenek? Hát miféle tojás maga uram, honnan jött?"

Szóval, sajnáltam apámat, mert úgy tűnt, akaratán kívül elárulta magát, mert tudtára adta egy idegennek, hogy fogalma sincs arról, hogy Marurice Ravel Baloerója nem különleges itt, továbbá dühös is lettem az elárusítóra, mert elárulta őt előttem, mert illetéktelen kérdést tette fel neki, mert érzékelhetővé tette, hogy mit gondol róla, és ez egyáltalán nem illett abba a képbe, amit én gondoltam az apámról. Akkoriban az efféle tapintatlanság ismeretlen volt számomra - no, később sem gyakran tapasztaltam ilyet.

Apám persze tudta a választ, nem jött zavarba és kivágta magát. „Tudja asszonyom azért különleges ez a lemez, mert még nem vettük meg és a hétvégén szeretnénk meghallgatni otthon, együtt.” – válaszolta. Az igazsághoz tartozik, hogy ennek a közlésnek csak az első fele volt valós, mert nem terveztük meg előre, hogy majd együtt is hallgatjuk meg a zenét, de – ha már így alakult – végül is így történt.

Mégis lett tehát haszna az eladó tapintatlanságának. Életemben először, és azt hiszem utoljára is, az apámmal együtt meghallgattam egy komolyzenei darabot az első taktustól az utolsóig! Nagy szó ám ez!

A lemez is megvan és tulajdonképpen a hála is megvan az eladó felé, mert okot szolgáltatott arra, hogy a szaván fogjam aput.