A jel

In medias res …

-                     Maga hol volt akkor, amikor ezek megérkeztek? – kérdezte a felügyelő

-                     Az autómban ültem – válaszolta József.

-                     Mit tapasztalt? – kérdezte a felügyelő.

-            Jaj, uram, azt, amit mindenki, aki túlélte, gondolom maga is ugyanazt tapasztalta, amit én. – felelte József – Lehűlt a levegő, felhők jöttek, villámlás, aztán hirtelen ott termett mellettem egy azokból a szerzetekből. Az autómban ültem és álltam a piros lámpánál. Azt hiszem az mentett meg, hogy álltam. Azok az autók, amelyek mozgásban voltak, olyan hirtelen álltak meg az úton, mintha vasbeton falba ütköztek volna, pedig nem volt sehol vasbeton fal. Mintha a világ állt volna meg. Aki be volt kötve az autóban, azért halt meg, mert túl hirtelen állt meg. Akik meg nem voltak bekötve, azok meg kirepülni sem tudtak az autóból, mert, mondom, ott álltó helyükben maradtak nyugton, benn a kocsiban. Csak gondoljon bele, jár az autó, aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra nem jár az autó. Átmenet nincs. Halad, aztán meg nem halad. Nincs az az ember, aki ezt túléli. A furcsa az volt, hogy egy autó sem tört össze, egy karcolás sem volt egyiken sem. Így utólag ezen döbbentem meg a legjobban, de csak egy pillanatra, mert, mondom, ott termett az a nyakigláb alak a semmiből.

-                     És, mi történt azután? – kérdezte a felügyelő.

-                  Nem csak hozzám jöttek. Minden álló autóhoz odament közülük egy. – felelte József – Mi történt? Azt hiszem, rám nézett, pontosabban nem tudom, mit csinált, mert nem volt szeme. A többinek sem volt szeme, amelyik az én környékemen volt.

-                     Értem, akkor magukhoz egy ilyen csapat ment – mondta elgondolkodva a felügyelő.

-                     Miért? Voltak csapatok? – kérdezte meglepetten József.

-                 Nem tudja? Így, egy héttel az események után elég furcsa, hogy nem tudja, de nem baj, megértem magát – mondta a felügyelő – különben is csak most került elő.

-                 De mi történt felügyelő úr? – kérdezte József.

-                     Az történt uram 2012. április 2-án, amire oly sokan vártak már. Kiderült, hogy nem vagyunk egyedül a világon. Tudja 1936-ban az első televíziós jelet nem csak az emberek fogták itt a Földön. Az a jel elindult a világűrbe is. Ment, ment mendegélt, az ereje egyre gyengült, aztán egyszer csak megérkezett valahova, ahonnan ezek jöttek. Azt nem tudjuk, honnan jöttek, de nagyon gyorsan ideértek, talán gyorsabban is jöttek, mint a fény. Szóval itt voltak egy héttel ezelőtt egy óra hosszat. Belenéztek mindenkinek a képébe, jól megnéztek mindenkit, aztán elmentek. – mondta a felügyelő - Minden embert megnéztek itt a Földön. Mindenkit. Érti? Még a börtönökbe is bementek minden egyes cellába. Nem számított nekik, ki, hol van, megállították és megnézték. Legalábbis úgy tettek, mint, akik néznek.

-                     Értem. De, mit akartak? – kérdezte József.

-              Azt nem tudja senki. Ezért hallgatom most meg magát. Hátha maga tud valamit. Mondtak magának valamit? – kérdezte a felügyelő.

-                     Most hol vannak? – kérdezte József izgatottan.

-                     Azt nem tudja senki – felelte a felügyelő.

-                     Nekem nem mondtak semmit. De, most, hogy mondja, az a fazon tényleg úgy tett, mintha megnézne magának. A fejét hol jobbra, hol balra forgatta és csak nézett, legalábbis úgy tett, mintha nézne, mert nem volt szeme. Én meg? Én meg meg voltam rémülve. – válaszolta József.

-                     Ez az, figyeljen ide! - jött izgalomba a felügyelő - Magukkal az esett meg ott a Nagykörút és az Üllői út sarkán, ami senki mással a Földön. Magukat olyanok nézték meg maguknak, akiknek nem volt szeme. A többinek mind volt szeme, ezért nagyon fontos megtudni, hogy magukkal mi történt – mondta a felügyelő.

-                     Aha, értem – felelte József. – Nem tudok mit mondani magának. - mondta rövid gondolkodás után József. - Azért, kérdezhetek valamit?

-                     Természetesen – felelte a felügyelő.

-                     Azok az emberek az autóikban ott a másik sávban, meghaltak mind?

-                  Nem, senki nem halt meg, csak fel kellett őket ébreszteni, szerencsére.  – A felügyelő kis szünetet követően folytatta. - Nem voltak ezek ellenségesek, csak belenéztek mindenkinek a képébe. Talán, ők így gondolták a kapcsolat felvételét az emberekkel. A jel útján tudomásukra jutott, hogy létezünk. Aztán arra gondolhattak, hogy nem kommunikálnak előzetesen, hanem meglepetésszerűen idejönnek és megnéznek minket maguknak. Most, hogy ez megtörtént, fogták magukat és elmentek. Ugyanúgy mentek el, ahogy jöttek. Egyik pillanatról a másikra. Azt se tudjuk, hol vannak.

-                     És? Most mi lesz? Visszajönnek valamikor? – kérdezte József.

-                 Nem tudjuk, most mi lesz. Egyenlőre semmilyen jelük nincs és nem is hagytak maguk után semmit, ami alapján felvehetnénk velük a kapcsolatot. Az egész világ fel van bolydulva.

-                    Értem. Jó, akkor most már hazamehetek? – kérdezte József.

-                     Azt hiszem igen. És vigyázzon magára Balogh úr! – mondta a felügyelő.

Hát valahogy így történt, József legalábbis így mesélte el nekem. Az én történetem másmilyen.

Susogás

Megfigyeltem, hogy a fenyőfa lombjába egészen más hanggal csap bele a szél, mint a többi fa lombjába. Susugás ez, szünet nélküli, el nem halkuló susogás. Gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a hangot, fenyőerdőben nőttem fel. Mondhatnám, a gyerekkorom részének tekintem ezt a susugó hangot; tehát a fenyőfa tűlevelei susogását, amikor beléjük kap a szél. Aztán nagyon sokáig egyáltalán nem hallottam ilyet, mert elköltöztem a fenyőerdőből. Érdekes, ha valami rendszeres eltűnik az ember életéből, akkor az időnként fel sem tűnik. Nem emlékszem, hogy hiányzott volna a susogás. Nem tartottam természetesnek, mert nem is gondoltam rá, ezért feltűnés nélkül volt természetes, hogy nincs ez a hang. Most nem rég megint hallottam és megrémültem. Eszembe jutott egy soha vissza nem térő, elmúlt világ, ahol ennek a susogásnak megvolt a maga helye. Eszembe jutott fiatal anyám és fiatal apám, akik valamikor régen azt gondolták ki, hogy egy fenyőerdőben építenek házat. Mi a tanulság? Nincs tanulság. Egyszer majd egyedül hallgatom a fenyőerdő susogását és nem lesz senki, aki pontosan értené, miről beszélek és mit érzek, csak én. Na, akkor leszek egymagam és ez elborzaszt.

A meder alja

Szombaton lementem a partra. Amikor azt írom, hogy a „part”-ra, akkor ez esetemben nem lehet más, csak a Balaton partja, közelebbről a déli part, még közelebbről Balatonfenyves és Fonyódliget között bárhol, ahol a tó találkozik a szárazfölddel. Most szombaton történetesen a part Fonyódon volt, méghozzá a hajókikötőnél, a fonyódi mólónál. A móló azon helyek egyike, melyekről kis korom óta egészen világos emlékképeim vannak. Szóval, emlékszem arra, hogy apámmal egy nagyon hideg, nagyon tiszta, felhőtlen téli napon együtt végigmentünk a móló elejétől a végéig. Emlékszem a feltorlódott jégtáblákra, melyek a mólót széltében csaknem félig, hosszanti irányban pedig majdnem teljesen beterítették a boglári oldalon. Ha áttekintettünk a jégtorlaszokon, apró ereket és valamivel szélesebb patakocskákat láttunk, melyek finoman erezték a hepehupás jégmezőt, amely kelet felé beleveszett a derengésbe. E csodálkozó percekben végig beszélgettünk. Már nem tudom, miről beszélgettünk, de megmaradt a hangulata annak a több, mint negyven évvel ezelőtti beszélgetésnek. Érzem most is. Hú, majdnem beleborzongok! Apám és én, ketten a mólón. Apám jókedvű és hallgat arra, amit mondok és érdeklődést látok a szemeiben, meg azt látom, hogy mindent meg akar magyarázni, az egész világot meg akarja magyarázni nekem. Örültem, hogy ilyen apám van és ezt később meg természetesnek is tartottam. A kételyét! A mindenbe, néha alaptalanul belerondító kételyét, azt viszont sem megérteni, sem megszokni nem tudtam ... pedig igaza volt. Elvégre soha ne fogadjuk el igaznak, amit hallunk , csak akkor, ha mi magunk is megéltük az igazságot .... Micsoda különbség, kérem! Furcsa, hogy most szombaton, ott a mólón is ekörül forgott az eszem. A régi dolgokon. Úgy látszik, azok belesülnek az ember lelkébe és ott maradnak örökre. Pedig volt más is ezen a mostani szombat délutánon, amin az eszem járt: a Balatonban alig volt víz. Olyan kevés volt a víz, hogy a kövek alját lehetett látni, emellett még olyat is láttam, amit eddig nem láttam: a kikötő medrének az alját! Döbbenet! Ennek jelentőségét talán az érti, akinek „nem térkép e táj”. Olyan volt, mintha egy ősi titok nyitotta volna fel magától a varázsajtót, hogy a szerencsés halandó rápillanthasson féltett és addig sötétben kucorgó magányos titkára: a meder aljára. Szóval ott voltunk, én és a meder alja, s az első döbbenettől nem jutottam szóhoz. Mintha szemérmesen el kellett volna kapnom a tekintetemet a ritka látvány miatt. Mondom, nekem nem térkép e táj! Én aztán tudom, mit jelent az, megpillantani a kikötő medre alját és felfedezni, hogy ott ugyanolyan hullámokba rendeződik az iszap, mint a móló másik oldalán a jóval sekélyebb részen. Szóval, mélyre lehetett lelátni. A nap fénye átütött a vagy két méternyi mély vízen, hogy lejjebb mégiscsak átadja helyét a fény az átlátszatlan zöldes derengésnek, mely már csak sejttette a titkokat, de el nem árulta őket. Arra biztatott, hogy jöjjek máskor is, nézzem meg őt, hátha még tisztább lesz legközelebb és akkor talán még mélyebbre látok. Csak annyit tehettem, hogy jól megjegyeztem a meder alját és készítettem hamarjában néhány fényképet a Balaton tiszta vizéről, a meder aljáról.