Egy decemberi estén, fagyos szélben külföldi barátaimmal az egyik balatoni kőmóló végén voltam; beszélgettünk. Ők akkor látták először a tavat és az ottani fényeket. Megfigyelhettem, hogyan viszonyulnak ahhoz, ami nekem az életem részét képezi kis koromtól fogva. Az élet tele van ehhez hasonló reggelekkel, nappalokkal, estékkel. Elhatároztam, hogy megírom őket és egy részüket elhelyezem ezen a blogon. Másról is írok. Aki megtisztel az olvasással, megjegyzésével megoszthatja véleményét.
„Van itt egy fejlődő történet határainkon kívül, Floridában. Történt, hogy egy Trayvon Martin nevű 17 éves fekete srác (nevét beütve a facebook keresőbe eljutunk a „Justice for Trayvon Martin” oldalakra) 2012. február 26-án leugrott a boltba csokit venni. Hazafelé menet felfigyelt rá egy 28 éves, George Zimmermann nevű fazon, aki amolyan (fegyvert viselő) polgárőr. Hogy mi történt pontosan, senki nem tudja még, de az biztos, hogy Zimmermann agyonlőtte Martint a nyílt utcán. Zimermannt nem vette őrizetbe a rendőrség, mert nem büntethető egy floridai szabály szerint, mely megengedi a „halálos erejű” védekezést közvetlen veszélyt jelentő megtámadtatás esetén és „nem merült fel adat arra, amely megcáfolná Zimmermann állítását”, miszerint őt megtámadták – aki meg el tudná még rajta kívül mondani, hogyan történt szerinte, halott. Megjegyzem, nem ismerem a jogszabály pontos szövegét. A netet nézve munka után, sokan vitatják most e szabály helyességét Amerika szerte, mondván a fegyvertelen fiatal srác semmilyen veszélyt nem jelenthetett a nála pár tucat kilóval súlyosabb, nála több, mint tíz évvel idősebb, fegyvert hordó Zimmermannra, akinek pusztán az volt a baja eleinte, hogy egy fekete fiú kapucnit viselve gyanúsan viselkedik. Sokan mondják, hogy ezért „nem lenne szabad” meghalni. A helyi rendőrfőnök már lemondott (vagy visszahívta a helyi polgármester, nem tudom). Nem kívánok nagyobb feneket keríteni ennek az ügynek itt, mint amekkorát megérdemel (amellett, hogy nagyon sajnálom a fekete srácot). Arra gondoltam, talán felhívhatom a magam blamálása nélkül a kartársaim figyelmét ennek az ügynek arra az aspektusára, hogy lám, másfelé is vethet magas hullámokat egy jogszabály alkalmazásának a megítélése (ha a jogos védelmi helyzet ex lege talán más is ott, mint hazánkban, és, ha ott faji szempontok is berezonálnak, hiszen Zimmermann fehér). Továbbá arra, hogy figyeljük, hova fajul ez a dolog: az eset kapcsán megváltozik-e a jog, vagy marad minden a régiben, vagy más érzékenységekre helyeződik a hangsúly, vagy csak egyáltalán, hogyan kezelnek egy ilyen kérdést Amerikában. Persze csak, ha valakit érdekel.“
Szóval, megadtam néhány netes
forrást és közzétettem ezt a szöveget a facebook „Kollégák” zárt csoportjában
és érdeklődéssel figyelem a lecsapódást.
Gánti Bence - A buddhizmus lélektana, spiritualitása, irányzatai című könyvéből valók az alábbi gondolatok:
„Amikor az ember csendben ül, és befelé figyel, akkor habár látszólag a test nyugodt, látszólag ő maga is, észreveszi, hogy a gondolatokat, a képzeletet, az érzéseit nem tudja megállítani, azok folyton mozognak. A tudata nyugtalan, s neki nincs felette kontrollja. A békés látszat mögött bent békétlenség van. Ezt úgy megszokta, hogy nem tűnik szenvedésnek. Pár perc csendes ülés után azonban nő a nyugtalanság, nehéz ülni, jobb lenne mást csinálni. Egy sereg apró szenvedés jelenik meg. Az elme nyugtalan mozgása, ez a belső nyugtalanság, ez a szenvedés legmélyebb értelme.
A meditáció gyakorlásakor eljön egy pont, amikor megnyugszik az elme, és maradéktalanul leáll a belső nyugtalanság. Az ember lelke ilyenkor önmagában nyugszik, a tudat nyugodt és moccanás nélküli, mint egy hajnali tó víztükre. Ez a lélek békéje, a finom szenvedélymentes állapot.”
Március 15.-én Fonyódon voltam és mondhatom, hogy nagyon jól sikerült az a jó néhány óra. Szépen sütött a Nap, ez megadta eleve az alaphangulatot. Hónapok teltek el, hogy nem láttam a Napot tisztességgel sütni, meg aztán az is hozzájárult ehhez az érzethez, hogy a fény meredekebben esett a Földre már, mint korábban és ezt érezni is lehetett. Szóval, felástam a kertet, kihoztam a házból a télre odabent elraktározott virágokat, összegereblyéztem az udvart, eközben a Magyra Rádió nemzetiségi műsorát hallgattam – horvát és német zene szólt. Majd ebéd. Anyu nem tud rosszat főzni soha és erre nem cáfolt rá akkor sem. A délután Gáborral telt. Szépen eltekertem hozzá a hegy alatt Bélatelepre.
Szeretek biciklizni. Ki lehet nevetni, de örömömet lelem pusztán abban, hogy az első kereket nézem fél szemmel előre tekintve. Rendet rak az ember fejében a gördülő biciklikerék látványa, inkább nem is, hanem a monotonitás, vagy, hogy „nem történik semmi”, csak fogynak a kilométerek a zümmögő abroncsok alatt. Tekerés közben egy idő után nem is nagyon van más, csak a mozgás és a „járulékos” gondolatok. Ezek mindig nagyon nyugodt gondolatok. Van úgy, hogy egy korábban megtörtént esetet játszom le újra a fejemben, vagy egy párbeszéden gondolkodom, vagy egy érzést próbálok megérteni, vagy az emberi jellemen gondolkodom; nem úgy általában az emberi jellemen, hanem egy pontosan beazonosítható barátén, volt barátén, ismerősén, vagy családtagén. Van úgy, hogy újraértékelek valakit. Pár hónapja azt gondoltam valakiről, hogy kerülni fogom a társaságát a jövőben, mert azt gondoltam, hogy megbántott – nem részletezem most, mivel, hogyan. Egy korábbi biciklizés során gondoltam meg magam, mert akkor és ott a nyergen volt időm értékelni néhány későbbi gesztusát ennek az ismerősnek, melyet nagyra tartottam és végül is arra gondoltam, becsületére válik valakinek, ha tud önkritikus is lenni és ezt olyan, önmagára nézve nem meghunyászkodó módon tudja a tudtomra adni, ahogy ő tette abban az adott esetben. Ez különben nem volt bonyolult. Csak hallgatott, amikor hallgatnia kellett. Nem szólalt meg, amikor nem kellett megszólalnia. Én pedig érzékeltem a korábbi magatartása és a későbbi magatartása közötti különbséget és azt meg egyenesen majdhogynem akartam belelátni ebbe, hogy ezt tudatosan teszi. Szerettem volna, hogy nem csak megváltozott a magatartása, hanem tudatosan változott meg a magatartása, ami egy fokkal „nemesebb” végkifejlet. Vagyis ki akar engesztelni. Amúgy teljesen mindegy, miért viselkedett úgy, ahogy. Tudatosan-e, vagy „öntudatlanul”. Szóval, ezt gondoltam át a biciklin az első kereket elmélyültem szemlélve és arra gondoltam, hogy semmi értelme a tüskének. Elvégre minden jóravaló emberi kapcsolatot meg kell becsülni. Úgyhogy az ismerősömmel ismét jóban vagyok, és jól érzem magam.
Visszatérve Gáboromhoz, akihez 2012. március 15.-én tekertem a fonyódi hegy alatt majdnem a Balaton partján a sínek és a régi hetes út közötti bicikliúton, vele kettőkor találkoztam. Lemértem, tíz perc alatt odaértem hozzájuk, ha a hegy felől mentem volna, nem értem volna oda tíz perc alatt, ráadásul túlzottan kifáradtam volna az emelkedők miatt. Út közben találtam ki, hogy menjünk át Fenyvesre, idén még nem voltam Fenyvesen biciklivel. Az egész út a biciklizésről és a beszélgetésről szólt. Beszélgettünk út közben és beszélgettünk a Vachot utca végén lévő ivó asztalánál is. Az asztal mellett ott szürkéllett egy már teljesen nem oda illő hókupac – a tél utolsó rúgkapálása, mondhatnánk. Az ivó aznap nyitott ki, kokárda volt kihelyezve a pult fölé, nem volt túlzóan nagy, pont akkora volt, amekkorának egy nemzeti ünnepen lennie kell.
Azt most nem mondom el, hogy miről beszélgettünk, legyen elég, hogy megtisztelt a bizalmával és én ezt nagyra tartom.
Visszafelé Balatonfenyves megmutatta magát. Fenyők, kora-tavaszi színek, illatok, kis házak, bokrok mögé bekuporodott apró lakok, melyek sárgára festett homlokzatán furcsa alakzatokat kanyarítottak a lenyugvó Nap elbúcsúzó sugarai és a lakot rejtő növényzet árnyékai. Mesevilág ez. Maurice Ravel Spanyol rapszódiája jutott az eszembe, ami, ha az eszembe jut, mindig eszembe jut szeretett nagymamám is, magunk között „Kis mama”. Már régen meghalt szegény, de Fenyvesen mindig köszön, ha látom azokat az árnyékokat … aztán Pozsonyi utca, Bem utca, Erzsébet köz, Kölcsey utca és vissza Fonyódra. Megálltunk még Bélatelepen annál a strandnál, melynek amolyan „Patrick Swayze-s” hangulata van, majd megnéztük Bacsák György házát, melyen az emléktábla hirdeti a múlt egy szeletét. Sokan nem tudják, ki volt ő.
Megkérdeztem Gábortól, tud-e valamit arról, hol volt a középkorban a fonyódi hajókikötő, ahol a Szigligetről indult dereglyék kikötöttek. Én úgy olvastam régen, hogy valahol a bélatelepi strand környékén, a vasútállomáshoz közel volt az a kikötő. Őszintén meglepődtem, amikor azt mondta, hogy tudja. A bélatelepi vasúti megállónál lévő strandon van, mégpedig, ha a vasúti átjárót átkeltünk és beértünk a strandra és a parton állva vigyázó tekintetünket először a Szigliget felé fordítjuk, majd ebben az irányban letekintünk a vízre, akkor ott van, ami maradt abból a kikötőből: köves, keményebb aljzat egy darabig befelé. Ebből persze nem látszik semmi, mert a víz alatt van. Ha valaki lemenne és kutatna, ki tudja, mit találna. Ezt én nagyon izgalmasnak tartom. Abban maradtunk, hogy megkeresi, hol olvasta, hogy ott volt a kikötő.
Majd búcsú és én hazatekertem. Az éjszakai égbolt csodás. A Jupiter és a Vénusz együttállása jellemzi március első felét idén, a két bolygó nagyon elüt a csillagoktól. Azon gondolkodtam, milyen parány az ember; és furcsa, ettől nem leszek szomorú.
Véleményem szerint, aki nem érzi
ezt a mostani gazdasági válságot, az nem mond igazat. Mondhatnánk, hogy a hazugsághoz
való viszony fokmérője az, ki, mit gondol a gazdasági válság által is
befolyásolt mindennapokról. Persze az is igaz, hogy a hazugsághoz való viszonyt
nem lehet fokokban mérni, ennélfogva az előző mondatnak nincs értelme.
Kérdezhetnénk, akkor meg miért írom le … hát azért, mert ezzel szeretném
bemutatni, hogy így keletkezik a lapos gondolat. Tanulság? Mielőtt kinyitod a
szádat, mielőtt felteszel egy kérdést, mielőtt felelsz egy kérdésre,
mielőtt elkezdesz írni, gondolkodj! Gondold át, mit szeretnél kérdezni, leírni,
miről szeretnél írni, add meg a gerincét a megnyilvánulásodnak, a többi már
majdnem gyerekjáték. Ennek alapján, véleményem szerint, aki nem érzi ezt a mostani gazdasági válságot, az nem mond igazat, ennyi talán elég is a valóságból.
A pestszentimrei Sportkastélyban
a Dohnányi Ernő Zeneiskola és a Dance City Center tánciskola ifjú mágusai adtak
elő roppant nívós műsort ma este hattól kilencig – közben egy szünet volt.
Zenekar, énekkar, tánckar némi prózai betéttel – együtt is és külön-külön is.
Volt gospel, tánczene, görög zene, klasszikus zene, rengeteg filmzene - Cinema
Paradiso, Rómeó és Júlia (Zeffirelli), Twilight/Újhold stb. - magyar
könnyűzene, ABBA, rap. A csarnok csordultig tele volt közönséggel! A majd’ két
és félórás „nettó” előadás során nem volt egy pillanatnyi megbillenés sem a
színvonalban. Nem számoltam meg, de összesen körülbelül 100 gyerek adta elő a
produkciót. Gratulálok nekik is és a tanáraiknak is!