Március 15.

Március 15.-én Fonyódon voltam és mondhatom, hogy nagyon jól sikerült az a jó néhány óra. Szépen sütött a Nap, ez megadta eleve az alaphangulatot. Hónapok teltek el, hogy nem láttam a Napot tisztességgel sütni, meg aztán az is hozzájárult ehhez az érzethez, hogy a fény meredekebben esett a Földre már, mint korábban és ezt érezni is lehetett. Szóval, felástam a kertet, kihoztam a házból a télre odabent elraktározott virágokat, összegereblyéztem az udvart, eközben a Magyra Rádió nemzetiségi műsorát hallgattam – horvát és német zene szólt. Majd ebéd. Anyu nem tud rosszat főzni soha és erre nem cáfolt rá akkor sem. A délután Gáborral telt. Szépen eltekertem hozzá a hegy alatt Bélatelepre. 

Szeretek biciklizni. Ki lehet nevetni, de örömömet lelem pusztán abban, hogy az első kereket nézem fél szemmel előre tekintve. Rendet rak az ember fejében a gördülő biciklikerék látványa, inkább nem is, hanem a monotonitás, vagy, hogy „nem történik semmi”, csak fogynak a kilométerek a zümmögő abroncsok alatt. Tekerés közben egy idő után nem is nagyon van más, csak a mozgás és a „járulékos” gondolatok. Ezek mindig nagyon nyugodt gondolatok. Van úgy, hogy egy korábban megtörtént esetet játszom le újra a fejemben, vagy egy párbeszéden gondolkodom, vagy egy érzést próbálok megérteni, vagy az emberi jellemen gondolkodom; nem úgy általában az emberi jellemen, hanem egy pontosan beazonosítható barátén, volt barátén, ismerősén, vagy családtagén. Van úgy, hogy újraértékelek valakit. Pár hónapja azt gondoltam valakiről, hogy kerülni fogom a társaságát a jövőben, mert azt gondoltam, hogy megbántott – nem részletezem most, mivel, hogyan. Egy korábbi biciklizés során gondoltam meg magam, mert akkor és ott a nyergen volt időm értékelni néhány későbbi gesztusát ennek az ismerősnek, melyet nagyra tartottam és végül is arra gondoltam, becsületére válik valakinek, ha tud önkritikus is lenni és ezt olyan, önmagára nézve nem meghunyászkodó módon tudja a tudtomra adni, ahogy ő tette abban az adott esetben. Ez különben nem volt bonyolult. Csak hallgatott, amikor hallgatnia kellett. Nem szólalt meg, amikor nem kellett megszólalnia. Én pedig érzékeltem a korábbi magatartása és a későbbi magatartása közötti különbséget és azt meg egyenesen majdhogynem akartam belelátni ebbe, hogy ezt tudatosan teszi. Szerettem volna, hogy nem csak megváltozott a magatartása, hanem tudatosan változott meg a magatartása, ami egy fokkal „nemesebb” végkifejlet. Vagyis ki akar engesztelni. Amúgy teljesen mindegy, miért viselkedett úgy, ahogy. Tudatosan-e, vagy „öntudatlanul”. Szóval, ezt gondoltam át a biciklin az első kereket elmélyültem szemlélve és arra gondoltam, hogy semmi értelme a tüskének. Elvégre minden jóravaló emberi kapcsolatot meg kell becsülni. Úgyhogy az ismerősömmel ismét jóban vagyok, és jól érzem magam. 

Visszatérve Gáboromhoz, akihez 2012. március 15.-én tekertem a fonyódi hegy alatt majdnem a Balaton partján a sínek és a régi hetes út közötti bicikliúton, vele kettőkor találkoztam. Lemértem, tíz perc alatt odaértem hozzájuk, ha a hegy felől mentem volna, nem értem volna oda tíz perc alatt, ráadásul túlzottan kifáradtam volna az emelkedők miatt. Út közben találtam ki, hogy menjünk át Fenyvesre, idén még nem voltam Fenyvesen biciklivel. Az egész út a biciklizésről és a beszélgetésről szólt. Beszélgettünk út közben és beszélgettünk a Vachot utca végén lévő ivó asztalánál is. Az asztal mellett ott szürkéllett egy már teljesen nem oda illő hókupac – a tél utolsó rúgkapálása, mondhatnánk. Az ivó aznap nyitott ki, kokárda volt kihelyezve a pult fölé, nem volt túlzóan nagy, pont akkora volt, amekkorának egy nemzeti ünnepen lennie kell. 

Azt most nem mondom el, hogy miről beszélgettünk, legyen elég, hogy megtisztelt a bizalmával és én ezt nagyra tartom.

Visszafelé Balatonfenyves megmutatta magát. Fenyők, kora-tavaszi színek, illatok, kis házak, bokrok mögé bekuporodott apró lakok, melyek sárgára festett homlokzatán furcsa alakzatokat kanyarítottak a lenyugvó Nap elbúcsúzó sugarai és a lakot rejtő növényzet árnyékai. Mesevilág ez. Maurice Ravel Spanyol rapszódiája jutott az eszembe, ami, ha az eszembe jut, mindig eszembe jut szeretett nagymamám is, magunk között „Kis mama”. Már régen meghalt szegény, de Fenyvesen mindig köszön, ha látom azokat az árnyékokat … aztán Pozsonyi utca, Bem utca, Erzsébet köz, Kölcsey utca és vissza Fonyódra. Megálltunk még Bélatelepen annál a strandnál, melynek amolyan „Patrick Swayze-s” hangulata van, majd megnéztük Bacsák György házát, melyen az emléktábla hirdeti a múlt egy szeletét. Sokan nem tudják, ki volt ő.

Megkérdeztem Gábortól, tud-e valamit arról, hol volt a középkorban a fonyódi hajókikötő, ahol a Szigligetről indult dereglyék kikötöttek. Én úgy olvastam régen, hogy valahol a bélatelepi strand környékén, a vasútállomáshoz közel volt az a kikötő. Őszintén meglepődtem, amikor azt mondta, hogy tudja. A bélatelepi vasúti megállónál lévő strandon van, mégpedig, ha a vasúti átjárót átkeltünk és beértünk a strandra és a parton állva vigyázó tekintetünket először a Szigliget felé fordítjuk, majd ebben az irányban letekintünk a vízre, akkor ott van, ami maradt abból a kikötőből: köves, keményebb aljzat egy darabig befelé. Ebből persze nem látszik semmi, mert a víz alatt van. Ha valaki lemenne és kutatna, ki tudja, mit találna. Ezt én nagyon izgalmasnak tartom. Abban maradtunk, hogy megkeresi, hol olvasta, hogy ott volt a kikötő.

Majd búcsú és én hazatekertem. Az éjszakai égbolt csodás. A Jupiter és a Vénusz együttállása jellemzi március első felét idén, a két bolygó nagyon elüt a csillagoktól. Azon gondolkodtam, milyen parány az ember; és furcsa, ettől nem leszek szomorú.