Ma a hálóra felkerült egy fénykép, amely Fonyódon készült. Téli a kép, a Várhegyről lefelé mutatja az utat a Kossuth erdő felé, szemben a Sipos-domb, oldalra a valamikori Tungsram üdülő épülete és lenn az utca alján jobboldalt egy fehér ház, Tóniék háza. Ők még nem laktak ebben a házban, amikor én gyerek voltam és nagyon-nagyon sokszor végigmentem azon a lejtős utcán a zeneiskolába menet, vagy jövet. A kép este készült. Már szürkül és sok a hó és nagy a nyugalom. Már olvad.
Amikor megláttam a fényképet, furcsán újra belém fészkelte magát egy hangulat. A gyerekkor hangulata, a szánkózásoké, a közeli erdőé és a téglamozié, amelynek olyan összetéveszthetetlen illata volt, hogy nincsenek is rá szavak (mostanában egy pesti kispostán éreztem ezt az illatot egy pillanatra - harmincöt év után először). Különben, ugyan melyik illatot lehet szavakkal leírni, úgy, hogy ne legyen összetéveszthető egy másik illattal – na ugye, hogy nincs ilyen illat; az csak úgy megmarad az ember fejében. Elmúlt a múlt és közeledik a jövő. Ezt éreztem, amikor a képet néztem és nem volt jó kedvem. Felhívtam anyámat.