Jóska, Attila és én

Szóval történt egyszer, nagyon régen, hogy irgalmatlanul összevesztünk Attilával ebéd után. Mindenki otthon szokott ebédelni, soha nem ebédeltünk együtt. Ebben a veszekedésben Jóska és én voltunk egy csapat, Attila a másik csapat, vagyis ő egyedül volt; biztos nekünk volt igazunk. Nyári, meleg nap volt és, mivel a bicikli meghatározó volt az életünkben, úgy vezettük le a „feszültséget”, hogy tekertünk, tekertünk és tekertünk; a Kutrovácz-féle fagyizótól a katolikus templomig, majd vissza, át kis közökön és a part mentén, majd jött a Bem utca, a Pozsonyi utca, utána vissza a Volántourist és József Attila telep szűk utcái. Bolyongásunk közben néhányszor elment mellettünk Attila, de nem köszöntünk neki és ő sem köszönt nekünk. Tekerés közben abban mélyedtünk el Jóskával, hogy micsoda egy rongy alak ez az Attila, aki nem adott a rágójából, vagy nem adta vissza Jóskának a damilját, vagy csak egyszerűen szemtelen volt (muhahaha), ami ritkán szokott előfordulni, de akkor talán éppen előfordult … Amikor a József Attila telepnél jártunk, ott, ahol már lehet látni a Balatont, nos, akkor Attila szembe jött velünk, szemben megint és … és … éppen előttünk, amikor tehát újból nem köszönt volna ... a dinamója beakadt az első kereke bal villája és a kerék küllői közé, minek következtében barátunk pont az orrunk előtt katapultált ki a nyeregből és miután röptében nevetséges testhelyzetet vette fel a levegőben, úgy zuhant elénk a földre, mint egy lisztes zsák. Ennek lényegi oka az volt, hogy az első kerék annak rendje és módja szerint a másodperc tört része alatt megállt, a tömeg (ti. Attila tömege) haladt tovább egyenes vonalú egyenletes mozgással a fizika szabta törvények szerint. A fejét nem verte be. Rég nem röhögtünk akkorát. Attila is röhögött. Mindenki röhögött. A nap hátralévő része az eset részletei tanulmányozásával és megtárgyalásával telt.

Akkoriban az ilyen részletek voltak a legfontosabbak az életünkben. Boldogok voltunk.