Vasárnap sor került az udvar első
tavaszi rendbetételére. Ez sok munka, nem is tudom, hogy anyu hogyan bírta ezt
egyedül korábban.
Kezdődik a fűnyírással; középen,
fenn és alul. A kert olyan, mint egy borzas kutya, csak a bogáncs hiányzik,
különben minden van, gyom, gaz, fű, pipitér, ibolya és az a növény, melynek, ha
elvágjuk a szárát, sárga folyadék csepeg belőle, valamint a szomszédból
áthullott apró ágak, továbbá a saját fáinkról lehullott apró ágak. A fűnyírás
együtt jár cserepek és kaspók ide-oda húzogatásával, mert hely kell a
fűnyírónak, hogy bejussunk olyan részekre is, melyeket egyébként nem érnénk el.
Nem baj, így lesz majd szép. Az igaz, hogy százszor kell lehajolni, viszont látszik
az eredmény: négy nagy zsák levágott fű és egy jól megfésült, sanyiba vágott,
megtisztított udvar.
Az ecetfán felfedeztem, hogy a
rajta a lévő, bordós színű és fenyőtoboz alakú, viszont annál jóval puhább termés
némelyike barnulva rohad. Talán nem kellene ott lenniük, gondolom, mert a tövükben jönnek az új hajtások és ezeket a toboz
elnyomja. Nosza, letörök óvatosan néhányat a barnulva rohadó termésből vigyázva az alatta lévő kis hajtásokra. Láss csodát, néhány óra múlva a magukhoz tért hajtások kitörve fogságukból
szemmel láthatóan megnagyobbodtak és egyenesen törnek az ég felé. Később,
létrára mászva leszedem az összes termést, hadd nőjenek a hajtások.
Ebéd után ásás a ház oldalában
rekkenő melegben, majd zöldség gyökerének a kiszedetele a földből. Nagy az öröm,
legalább háromezer forint értékű fehér gyökeret szedek fel az elképesztően
régi, még a fenyvesi időkből megmaradt, kopott, szúette nyelű, viszont
megbízható ásóval. Olyan régi ez az ásó, hogy az elmúlt évtizedek használata
megkoptatta a fémet, miáltal a vas felülete kisebb lett, és ez nyilvánvalóan
látszik is, továbbá igen könnyen megtapasztalható, midőn belenyomom a porzó földbe átforgatás
előtt. Újabb öröm, hogy nincsenek alattomos gyökerek a földben, könnyű az ásás. Eszembe jut egy
régi mondás: „Mutasd meg a szerszámodat és megmondom, ki vagy!” Kiss tanár úr
mondta ezt sokszor gyakorlati ismeretek órán. Vajon gondolt-e, amikor ezt a
mondatot kimondta arra az áthallásra a mondat értelmét illetően, ami manapság
számomra magától értetődik? Vagy csak én lettem romlott? Ki tudja? A biztonság kedvéért letisztogatom a munka végén a szerszámomat; ha ránéz valaki, akkor megnyugodjon, hogy
rendes ember vagyok, mivel karban van tartva. Előtte azért még mondom
is a magamét, hogy egy nagyobb ásóval többet és gyorsabban tudnék haladni, de
eszembe jut, hogy akkor nem lennék olyan sokat a Napon, mint így. Mit akarok? Hónapokig nem
sütött a Nap, felhős volt az idő, hideg volt, szél volt, hó volt, őrjítő
szürkeség volt és, na pláne, elegem is volt. Erre gondolok miközben a rádióban
német és horvát hagyományos zenét hallgatok. Ez a zenehallgatás mindig része az
ásásnak. Kerek a világ, szép az élet!
Van még függöny-leszedése és …
majd’ elfelejtettem, a hintaágy összerakása. A hintaágy helye melletti ecetfa
öreg. Az ecetfa ráhajol a földre, mintha kúszni akarna rajta, mintha a
fűszálakat szeretné megvizsgálni, valamit a fülükbe szeretne súgni, vagy csak
megszagolni őket. Az ecetfa egyik ága útban van, le kellene vágni, amihez
azonban nincs szívünk. A megoldás végül az, hogy kitámasztom az ecetfát egy
vaskos, kétágú faággal, amit a kert végében találtam és a svéd fűrészemmel előtte formásra fűrészeltem. A kitámasztáshoz fel kell emelni az ecetfa törzsét,
ami emberes munka. Aláállok, megfeszülök, megemelem, és megfeszített akarattal
elhelyezem, helyére tolom a faágat éppen úgy, ahogy kell. Végül a támaszték áll, mint az ék.
Nagy az öröm megint! Megmarad az ág, lesz még
hűs, lesz még árnyék és lesz még ecetfa, hiszen nem fog kifordulni a földből
abban a nagy, évtizedes igyekezetében.
Reggeltől estig dolgoztam. Most
több nem jut eszembe erről a vasárnapról. Csak még annyi, hogy szép volt, jó volt.
