Hajnali megbocsátás

Lassan járt az idő azon a hajnalon is. Az éjszaka démonai és tündérei javában tették a dolgukat az emberek álmaiban még; kinél démonok jártak, kinél tündérek. Egyesek már megszokták az álmaikat, mások még nem, sőt olyanok is akadtak, akiknek nem jött álom a szemére miután hajnalban, először az éjszaka folyamán, felébredtek. Ezek az emberek vagy szorongva forgolódtak ágyukban, vagy felkeltek, megmosakodtak, felöltöztek, megitták kávéjukat, talán még egy cigarettára is rágyújtottak, némelyek pedig kiálltak a teraszukra, tekintetüket kelet felé fordították és várták, hogy felkeljen a Nap. Ilyenkor csend van és sötétség, nyugalom és béke. Valahonnan a távolból felhangzik egy kisgyerek sírása jeleként annak, hogy emberek élnek a környéken.

Hans-Joachim szerette ezeket a reggeleket, szeretett korán felkelni, szerette várni a Napot és mindig örült, ha észrevette azokat az apró foltokat a bíbor korongon, melyekről előző napon olvasott valamelyik újságban. Ezeket a látszólag apró foltokat nem lehetett mindig megfigyelni szabad szemmel, csak akkor, amikor a Nap fénye kellően lapos szögben érkezett a nézelődőhöz. Hans-Joachim tudta ezt és várt. Még néhány perc, majd még néhány másodperc és az egyre nyilvánvalóbb derengésből nagyon messze előbukkant egy halvány fénycsík. A halvány fénycsík erőre kapva egyre szélesebb és szélesebb lett és a jelenség színeváltó kedvében ezzel egy időben egyre fényesebb és a bíbor és a nagyon mély sárga közötti átmenetet észrevétlenül átlépve egyre világosabb is lett. Majd megjelentek az először alig észrevehető árnyékok is és az addig csak elvétve megszólaló madarak is erőre kaptak. Emberi hang nem hallatszott, a természet egyedül volt, és Hans-Joachim elmerült ebben az egyedüliségben. Nem magány volt ez, hanem egyedüliség. Maga is a puszta létével, a visszafojtott lélegzetével, a meghallható szívdobbanásaival úgy gondolta, hogy egy az őt körülevő reggeli mindenséggel, és amit éppen megtapasztal, az az éjszakai lehunyt szemű világ evilági folytatása. Kis idő után feltűnt az első napfolt, majd egy másik is és Hans-Joachim megfigyelte, hogyan bukik rá a Föld egyre határozottabban a Napra és amaz miként kéri-követeli a maga uralmát a sötétség felett és borítja be világossággal a világot. Jó kis nap lenne ez egy badacsonyi túrára, gondolta, majd rágyújtott egy cigarettára és egészen addig kísérte szemmel a napfoltjait, amíg úgy nem gondolta, hogy ez már azért sok, mert már megárt a szemnek. Majd bement a házba és megreggelizett.

Reggeli után megpillantotta a botját, amit mindig magával vitt a túráira. Jó kis bot volt ez. A régi fonyódi zsidó-temető helyén lévő bozótosban talált egyszer egy földre hullott erős faágat, azt letisztogatta, lefaragta róla a görcsöket és gondos munkával ecsetet használva bevonta a fa felületét a maga készítette védőfolyadékkal, melynek elkészítését Balázstól tanulta réges-régen. Ebből lett a bot. Amikor megfogta ezt a botot, mindig eszébe jutott Balázs. Nem látta őt már évek óta. Szerette volna megkeresni egyszer, de azt sem tudta, kik tudhatnák, hol van most ő, hogyan lehet vele kapcsolatba lépni. Majdnem minden régi barátjával ez volt a helyzet. Pedig Hans-Joachim szerette a társaságot, sok új barátja volt, és egyáltalán nem úgy gondolta sokáig, ha megszűnik egy közösség összetartó kerete, akkor az emberek, akik a közösséget alkotják, azoknak is meg kell szűnniük egymás számára, vagy majdnem meg kell szűnniük egymás számára. Nem gondolta, hogy ez lenne feltétlenül a világ rendje és persze sok időbe és csalódásba került, míg megtanulta, hogy sokaknak mégiscsak ez a világ rendje. Az emberek jó része elfelejti egymást, a kapcsolatok megszűnnek, jó esetben csak ellazulnak, viszont jönnek új emberek, új élmények, új örömök és új csalódások. Nem értette például E.-t, K.-t, M.-et, J.-t, A.-t, akiknek eltérő időpontokban levelet írt. Hírt adott magáról, mint afféle múltból érkező vándor és beszámolt magáról felvetve annak lehetőségét, hogy találkozzanak, tehát nem értette, hogy ezek az emberek miért nem válaszoltak neki. Még csak nem is válaszoltak. Nem értette, nem értette, aztán nem megértette, hanem beletörődött abba, hogy csak nagyon rövid ideig zavarja ez a körülmény a továbbiakban, mert egy idő után tudatosan gondolta, hogy nem szabad a kelleténél többet várnia emberektől akkor, amikor az őket összetartó keret megszűnik és még csak érdek sem hajtja őket. Maradnak tehát az emlékek, szépek azok is, ezekre gondolni a legtöbb ebben a helyzetben - vélte.

Amikor némelyek miatt rossz kedve volt, Hans-Joachim arra gondolt, hogy ezeknek az embereknek az emlékei éppen olyanok, mint azok a hajnalok, amelyeken a napfoltokat fürkészi, miközben a csendben, a távolban felsír egy kisgyerek. Ekkor sincs harag, csak a tökéletes összhang a valósággal.

Kismadár

Volt egy kismadár, amely minden hajnalban megszólalt Jonasnak. Ennek a kismadárnak mindegy volt, hogy tél, tavasz, nyár, vagy éppen ősz van, de az is mindegy volt neki, hogy fagyott odakint, vagy zuhogott az eső, vagy éppen nem zuhogott az eső, továbbá, hogy sötét volt-e még, vagy már felkelt a Nap, a kismadár rendületlenül felébresztette Jonast. Pedig egyáltalán nem akart felébredni minden egyes hajnalon. Jonas nem tehetett ez ellen semmit, mert a kismadár a fejében szólt és a kismadár mindig magával hozta azokat a szomorú gondolatokat, régi események lengő vászon lenyomatait. A múlt volt ez. Jonasra reggelente rátört a múlt, a soha újra át nem élhető és ez félelemmel töltötte el. Eszébe jutott a gyerekkora, szagok, barátok, kalandok jutottak az eszébe, továbbá eszébe jutott az apja. Az apja illata, az apja keze, az apja történetei, az apja mosolya, az apja írása, az apja hangja, az apja humora, az apja szigora, az apja mosolya, az apja autói, az apja katonasága, az apja testvérei, az apja gyerekkora, az apja meséi, az apja borotvája, az apja haja, az apja füle, orra, lába, hasa, az apja szeretete, az apja megbocsátása, az apja bora, az apja söre, az apja, epekövei, az apja szilvái és legvégül mindig ... az apja halála … és ekkor volt aztán igazán elviselhetetlen a kismadár éneke, pedig az csak két hangból állt.  A kismadár hangjai vékonyak és magasak voltak. Egymást követték ütemesen és kérlelhetetlenül, megadva a ritmusát a múlt érzeteinek, szavainak és emlékeinek és az apja halálának. Jonasnak ordítani volt kedve. Lehet, hogy halkan, úgy, hogy ne ébresszen fel senkit ... hangtalanul ordított is minden hajnalban ... 

Jonas nem tudott tenni e hangok ellen semmit, csak feküdt a sötét szobában, figyelt, mintha a csöndből előjönne valamilyen megnyugtató igazság, de az soha nem jött elő. Próbált elaludni újra és újra. Voltak bevett gondolatai, képei, melyek - így gondolta legalábbis - segítenek neki. Volt, hogy el tudott aludni újra, és volt, hogy nem tudott elaludni újra. Legalábbis így érezte, de reggel, amikor felébredt és felkelt az ágyból, minden alkalommal örült, hogy nagy világosságot lát, mert ez azt jelentette, hogy nem látta felkelni a Napot a maga teljességében, márpedig, ha ezt nem látta, akkor úgy telt el néhány óra a madara éneke óta, hogy akkor bizony aludt, legalábbis ezt gondolta. Pedig nem aludt. Az apjával volt. Egyedül volt az apjával.

Jack

1.
Újra elolvastam Jack London „A vadon szava” című kisregényét. Azért mondom, hogy újra, mert egyszer már elolvastam, harmincöt évvel ezelőtt. Kíváncsi voltam, vajon ugyanolyan hatást, ugyanolyan lelkesedést vált-e ki belőlem Buck története, mint akkor. Akkortájt úgy éreztem, hogy nyugodtan ellehetek egyedül is a világban, ha olyan társaim lesznek, mint ez a kisregény, ez a történet, ha Jack Londonhoz bármikor fordulhatok, ha bármikor megérezhetem azt a – hogy is mondjam - kiváltságot, hogy más lehetek, mert azonosulni tudok olyan történetekkel, amilyeneket a világirodalom amerikai szegletének e nagyja megteremtett. Akkor éreztem meg először, hogy mit is jelent a jó írás. Nem hiszem, hogy tudtam is volna, hogy mit jelent a jó írás, inkább csak homályos megérzés volt ez. Nem pusztán a téma volt magával ragadó, hanem a megírása módja, a feszültsége, a színei, az iránya, az arányai, a szépsége, a feloldozásai és a tanulságai. Úgy éreztem nincs ebben a műben se egy felesleges mondat, se egy felesleges szó. Éreztem az írás lendületét és ekkor figyeltem meg magamon először azt is, hogy egy írás lendülete átragadt az olvasásom lendületére. Nagy élmény volt ez. Azt hiszem, Jack London tanított meg olvasni és észrevenni a szépet, a szép írást, és talán elővezette a készséget arra, hogy odavetett, szépelgő  szavakat képes legyek megkülönböztetni attól az erőtől, mely a szavakban és a szavak megfelelő sorrendjében rejtőzhet, melyet közönségesen talán csak magas irodalomnak hívhatunk. Buck története nem hétköznapi, de akár az is lehetne, hiszen ugyan talán nem minden nap történik meg egy kutyával, hogy a kényelmes dél-kaliforniai ranch-ról kalandos úton Alaszkába kerüljön, viszont az igen, hogy számtalan kutya élt és szolgálta a Chilcut-hágón is túl az embert. Buck különlegességét az adja, hogy Jack London teremtette meg. Jack és Buck, így együtt … nem rossz párosítás. Buck a keret, Jack az igazság. Buck a történet, Jack a tanulság. És Buck a kutya, Jack az ember. Jack a történet, Jack a teremtő, Jack a megfigyelő és Jack a leíró. Jack nincs egyedül egy percre sem, miközben ír. Fogoly ő, a tolla alatt sercegő papír és a gondolatai foglya, a világa foglya,  … de micsoda édes fogság ez! Mit nem adnék egy ilyen fogságért … a magam teremtette világba belefeledkezni … élvezni és lubickolni önmagammal, a ki-tudja-honnan jövő gondolatokkal, érezni a szavak rendje adta korlátokat és tudni, hogy képes vagyok e korlátokat mégis áttörni, mert képes vagyok a végesből végtelent faragni … Jack tudta ezt és én a kis agyammal ezt megéreztem akkor, harmincöt évvel ezelőtt. Most a könyv tehát újból a kezembe akadt, és én újból megéreztem azt az első élményt, nem, inkább majdnem ugyanúgy, mert talán valamivel tisztábban. Kettős öröm volt ez. Örültem annak, hogy újból gyerek vagyok. És örültem annak, hogy a lelkesedésem megmaradt, sőt inkább fokozódott, jelét adva annak, hogy az élet korábbi eseményei mennyire szervesen képesek rárakódni az előre haladó idő tapasztalásaira, és e felismerés mindennél világosabban volt képes beláttatni, hogy mindennek van következménye és mindennek van előzménye. Valahol olvastam, hogy a jó oknak jó következménye van, a rossz oknak rossz következménye van. Nem bonyolult szabály ez. A vadon szava harmincöt évvel ezelőtti elolvasása valaminek a jó oka volt, ennek a jó oknak a jó következménye most a kettős öröm. Ha az ember megkarcolja a múltját és, ha kicsit is tudatosan szemléli magát, találhat bőséggel jó okokat és rossz okokat és ugyanígy a jelenben, vagy a félmúltban jó következményeket is és rossz következményeket is. Remegő tehát az izgalom. Mi jön még?

2.

Most fejeztem be egy másik regénytis Jack Londontól, „A beszélő kutyát”. Nos, ennek a műnek nem látom az előzményét, mert nem olvastam korábban, de Jeromos történetéről állíthatom, hogy a valaha megírt egyik legjobb kalandregény. Nem, nem is csak kalandregény ez, hanem szépirodalmi-szociológiai tanulmány a gyarmati fehér emberről, etnográfiai kis - vagy nagykörkép a salamon-szigeteki fekete emberekről, a kannibalizmusról (annak hihetetlenül részletes feltárásával), a kutya (ezúttal Jeromos) lelkéről és arról a sokrétű rendszerről, amely a kutya és az ember között kialakulhat. Álljon itt két idézet a regényből:

„ ... Mikor Jeromos felismerte a Kapitány hangját a hűvös és fodrozódó tengerben, amely a szél enyhültével csapkodni kezdett, evickélés közben sóváran és vágyakozva felugrott, torkából beszédesen tört elő egész szeretete új gazdája iránt. De hamarosan elhalt minden hang, mert az Arangi elsodródott tőle. És azután, a sötétség magányában, a tenger emelkedő keblén, az óceánban, amelyben felismerte az örökös ellenséget, nyüszíteni és panaszosan sírni kezdett, mint egy elveszett gyermek. Azután a homályos, ködös intuíció révén felismerte a maga gyengeségét az érzéstelen, kegyetlen tengerben, amely a homályosan sejtett szörnyűséggel, az ismeretlennel, nevezetesen a halállal fenyegetett. Ő, aki nem tudott arról az időről, amikor nem élt, nem tudta felfogni azt az időt, amikor megszűnik élni. ...”

Valamint:„ ... Mint valami hirtelen színváltáskor, a szemre lakatlan dzsungel megelevenedett. Egyszerre megjelent vagy száz izmos vadember. A növényzetből törtek elő mindenfelől. …. Egyikük egy szemvillanás alatt a napfényre ugrott, a tisztásra, ahol a csapás és a víz találkozott. A díszeket leszámítva meztelen volt, mint Ádám a bűnbeesés előtt. Magányos fehér toll ágaskodott gyapjas, fényes fekete hajából. Orrsövényén átdöfve megkövesedett fehér kagylóból csiszolt, két végén hegyes tű meredezett tíz centi hosszan keresztbe az arcán. Nyakában, kókuszrostokból font zsinóron, fehér vaddisznóagyar lógott. Fehér kagylópénz-perec övezte egyik lábát éppen a térde alatt. Lángoló skarlát virágot dugott kacéran egyik füle mögé, a másik fülébe egy lyukon át friss, még vérző disznófarkat tűzött. Midőn a melanéziai divatfi a napfényre ugrott, a kezében lévő Snider-puskát lövésre készen csípejéhez kapta, s a hatalmas torkolat egyenesen Van Hornra irányult. …”.

Két részlet, az egyik lírai és tömör, a másik tárgyszerű és tömör, itt humorral is fűszerezve. Ilyen részek váltogatják egymást a regényben hosszabb-rövidebb terjedelemben letehetetlen történetfüzérré nemesedve.

Mi a tanulság? Minden embernek más és más. Tanulság, hogy a szavak segítségével van olyan világ, ahová elmenekülhetünk a mindennapok elől, sőt, ami engem illet, a szavak segítségével, ha csendben és magam vagyok, talán betekinthetek a szavakon túli világba is.