Hajnali megbocsátás

Lassan járt az idő azon a hajnalon is. Az éjszaka démonai és tündérei javában tették a dolgukat az emberek álmaiban még; kinél démonok jártak, kinél tündérek. Egyesek már megszokták az álmaikat, mások még nem, sőt olyanok is akadtak, akiknek nem jött álom a szemére miután hajnalban, először az éjszaka folyamán, felébredtek. Ezek az emberek vagy szorongva forgolódtak ágyukban, vagy felkeltek, megmosakodtak, felöltöztek, megitták kávéjukat, talán még egy cigarettára is rágyújtottak, némelyek pedig kiálltak a teraszukra, tekintetüket kelet felé fordították és várták, hogy felkeljen a Nap. Ilyenkor csend van és sötétség, nyugalom és béke. Valahonnan a távolból felhangzik egy kisgyerek sírása jeleként annak, hogy emberek élnek a környéken.

Hans-Joachim szerette ezeket a reggeleket, szeretett korán felkelni, szerette várni a Napot és mindig örült, ha észrevette azokat az apró foltokat a bíbor korongon, melyekről előző napon olvasott valamelyik újságban. Ezeket a látszólag apró foltokat nem lehetett mindig megfigyelni szabad szemmel, csak akkor, amikor a Nap fénye kellően lapos szögben érkezett a nézelődőhöz. Hans-Joachim tudta ezt és várt. Még néhány perc, majd még néhány másodperc és az egyre nyilvánvalóbb derengésből nagyon messze előbukkant egy halvány fénycsík. A halvány fénycsík erőre kapva egyre szélesebb és szélesebb lett és a jelenség színeváltó kedvében ezzel egy időben egyre fényesebb és a bíbor és a nagyon mély sárga közötti átmenetet észrevétlenül átlépve egyre világosabb is lett. Majd megjelentek az először alig észrevehető árnyékok is és az addig csak elvétve megszólaló madarak is erőre kaptak. Emberi hang nem hallatszott, a természet egyedül volt, és Hans-Joachim elmerült ebben az egyedüliségben. Nem magány volt ez, hanem egyedüliség. Maga is a puszta létével, a visszafojtott lélegzetével, a meghallható szívdobbanásaival úgy gondolta, hogy egy az őt körülevő reggeli mindenséggel, és amit éppen megtapasztal, az az éjszakai lehunyt szemű világ evilági folytatása. Kis idő után feltűnt az első napfolt, majd egy másik is és Hans-Joachim megfigyelte, hogyan bukik rá a Föld egyre határozottabban a Napra és amaz miként kéri-követeli a maga uralmát a sötétség felett és borítja be világossággal a világot. Jó kis nap lenne ez egy badacsonyi túrára, gondolta, majd rágyújtott egy cigarettára és egészen addig kísérte szemmel a napfoltjait, amíg úgy nem gondolta, hogy ez már azért sok, mert már megárt a szemnek. Majd bement a házba és megreggelizett.

Reggeli után megpillantotta a botját, amit mindig magával vitt a túráira. Jó kis bot volt ez. A régi fonyódi zsidó-temető helyén lévő bozótosban talált egyszer egy földre hullott erős faágat, azt letisztogatta, lefaragta róla a görcsöket és gondos munkával ecsetet használva bevonta a fa felületét a maga készítette védőfolyadékkal, melynek elkészítését Balázstól tanulta réges-régen. Ebből lett a bot. Amikor megfogta ezt a botot, mindig eszébe jutott Balázs. Nem látta őt már évek óta. Szerette volna megkeresni egyszer, de azt sem tudta, kik tudhatnák, hol van most ő, hogyan lehet vele kapcsolatba lépni. Majdnem minden régi barátjával ez volt a helyzet. Pedig Hans-Joachim szerette a társaságot, sok új barátja volt, és egyáltalán nem úgy gondolta sokáig, ha megszűnik egy közösség összetartó kerete, akkor az emberek, akik a közösséget alkotják, azoknak is meg kell szűnniük egymás számára, vagy majdnem meg kell szűnniük egymás számára. Nem gondolta, hogy ez lenne feltétlenül a világ rendje és persze sok időbe és csalódásba került, míg megtanulta, hogy sokaknak mégiscsak ez a világ rendje. Az emberek jó része elfelejti egymást, a kapcsolatok megszűnnek, jó esetben csak ellazulnak, viszont jönnek új emberek, új élmények, új örömök és új csalódások. Nem értette például E.-t, K.-t, M.-et, J.-t, A.-t, akiknek eltérő időpontokban levelet írt. Hírt adott magáról, mint afféle múltból érkező vándor és beszámolt magáról felvetve annak lehetőségét, hogy találkozzanak, tehát nem értette, hogy ezek az emberek miért nem válaszoltak neki. Még csak nem is válaszoltak. Nem értette, nem értette, aztán nem megértette, hanem beletörődött abba, hogy csak nagyon rövid ideig zavarja ez a körülmény a továbbiakban, mert egy idő után tudatosan gondolta, hogy nem szabad a kelleténél többet várnia emberektől akkor, amikor az őket összetartó keret megszűnik és még csak érdek sem hajtja őket. Maradnak tehát az emlékek, szépek azok is, ezekre gondolni a legtöbb ebben a helyzetben - vélte.

Amikor némelyek miatt rossz kedve volt, Hans-Joachim arra gondolt, hogy ezeknek az embereknek az emlékei éppen olyanok, mint azok a hajnalok, amelyeken a napfoltokat fürkészi, miközben a csendben, a távolban felsír egy kisgyerek. Ekkor sincs harag, csak a tökéletes összhang a valósággal.