Hácsi vég

Ott voltam. Láttam őket. Láttam a rémületet a szemükben, láttam, hogy nem tudnak semmit tenni és láttam, hogy ezt ők is tudják. Láttam a lovasokat, láttam, hogy a határban lekaszoboltak mindenkit, asszonyt, gyereket, embert. Hallottam a sikolyukat, láttam a hírvivőt, aki a faluban lévőket próbálta menteni azzal, hogy meghúzta a harangot. Láttam a kétségbeesést, láttam a rémült rohanást fel a dombra, láttam, ahogyan bemenekültek a templomba és hallottam a csendet. A csendet, mely evilági létük utolsó nagy csendje volt, mely azelőtt tör az emberre, mielőtt meghal. Tudták, hogy valami megfoghatatlanul nagy és ismeretlen fog velük történni, és nagyon féltek ettől az ismeretlentől. Utolsó reménységgel elmondták az imát: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved;  jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”. Hallottam, ahogy ezt mondták és láttam, ahogy az asszonyok közben sírnak és láttam a férfiak tekintetében a rémületet, ahogy kitekintenek a templom ajtaja résein. Ott vannak-e már, megjöttek-e már, itt van-e már a vég? És láttam, hogy megjönnek és hallottam, ahogy kurjongatnak és megéreztem a füstöt, a templom tetőzete füstjét és láttam, hogy kiszáll az élet a templomba menekültekből és láttam azt is, ahogy a templom összeomlik.

Az akindzsik huszonöten voltak. A közeli Bolond-várból jöttek. Portyáztak az Úr 1563. éve július hava 1. napján, és így pusztították el Hács magyar falu lakosait.

Kettes fazék

„János, menjünk, nézzük meg, mi volt kinn a határban. Hetekig ki sem tudtunk jönni a házból, csak lőttek, lőttek és lőttek, megállás nélkül. Aztán egy idő után megfogyatkoztak a lövések és egyre inkább csak elvétve hallatszott egy-egy Indián-puszta felől. Oroszok voltak biztos. Vagy inkább németek? – szólt Imre Jánoshoz. „ Imre, te meg vagy őrülve! Tele van a határ fegyverrel, talán még aknák is vannak, amiket nem látsz és, ha rálépsz …., szóval nem gyereknek való az, még az is lehet, hogy halottak vannak ott. A télen lezuhant Liberátorhoz sem engedtek senkit. Igaz, abból kiugráltak, láttuk az ejtőernyőjüket, hetet, vagy nyolcat. Nem tudom, mi lett velük. Csak egy fekete legényről tudok. Hetekig bujkált a nádasban. Őt a németek találták meg a Kis-Rába fahídja mellett. El is vitték. Elviszik a halottakat is, meg az élőket is. Ki tudja hova? Senki sem tudja, hova. Csak eltűnnek az emberek, mintha ott sem lettek volna. Te tudod, hova tűnt az a fekete legény? Na, látod, nem tudod, pedig szeretnéd tudni, ugye? Ne akard megtudni barátom, vannak helyek, ahova nem szívesen jár el az ember. Azt sem tudod, él-e. Miért vagy rá kíváncsi? Miért érdekel ennek az idegen embernek a sorsa? Mi közöd hozzá? Idejött valahonnan nagyon messziről. Amerikából. Bombázott. Minket ölt. Te tudod, hány embert ölt meg a bombáival? Na ugye, nem tudod. A nagybátyám ott volt Sopronban. Ne mond, hogy nem emlékszel a decemberi bombázásra! Persze, hogy emlékszel rá. Hogyne emlékeznél rá. Hiszen beleremegett a föld. Pedig Sopron messze van. Olyan messze, hogy még én sem voltam ott. Pedig szép város. Na, ezt a várost bombázták. Tele volt civilekkel, meg német és magyar katonával. Sokan meghaltak a menekültek közül. Aztán ott van Piri néni. Tudod, Miklós bácsi nagynénje. Szegény az osli úton jött hazafelé és a kettős kanyarnál megtalálta egy repülőgép. Egy amolyan kisebb repülőgép, nem német volt és nem magyar és nem olyan nagy bombázó, mint amilyen lezuhant decemberben, annál sokkal kisebb volt. De szépek is azok a gépek! Látszik, hogy valamikor, valakik sokat foglalkoztak vele. Megtervezték, elképzelték a formáját, motort építettek hozzá, jó erőset, hogy repülni tudjon és még kényelmes is legyen annak az embernek, aki beleül és lő belőle. Aztán megépítették magát a szerkezetet valahol, lefestették és elhozták onnan ide, hogy minket öljenek vele. Piri néni az osli úton alig maradt életben. Le akarta géppuskázni az a repülőgép. Később azt mesélte, hogy csak úgy pattogtak a kövek mellette, meg hogy kigyomlálta az a repülőgép a lövéseivel az árokpartot vagy ötven méter hosszan. Azt is mesélte, hogy alig érte el a betonhidat, ami alá be tudott bújni. Csak így maradt életben, pedig a repülőgép még kétszer visszafordult és lőtt a hídra is keményen, de nem tudta átlőni. Aztán megunta és elment. Szegény majd’ egy órán keresztül nem mert még kijönni a híd alól. Emlékszem, sírt, amikor hazaért. Bement a hátsó szobába, tisztába tette magát és egy hétig meg sem szólalt, tette a dolgát, de nem szólalt meg. Tudod te, milyen az, amikor valaki teszi a dolgát és nem szólal meg? Még akkor sem szólal meg, ha szólnak hozzá, ha kérdeznek tőle valamit. Ha megkérték valamire, megértette, meg is tette, amit kértek tőle, de nem szólt. Csendben volt. Olyan volt, mintha végtelen magányban élne. A szeme az első napokban az őrült szeme volt, nem is mertem a közelébe menni. Aztán Piri néni egy idő után olyan lett, mint régen volt, olyan zabajnac. Tudod, ki a zabajnac? Hát persze, hogy tudod te, okos fiú vagy, szóval a zabajnac dühkitörésre hajlamos, hirtelen haragú ember. De, ha repülő zaját hallotta Piri néni, akkor mindig csendben maradt, az lehiggasztotta, akkor is, ha azok a repülők magasan szálltak és akkor is, ha alacsonyan. Megfigyelte, ha magasan repülnek, akkor Bécs felé repülnek, ha alacsonyan, akkor Bécs felől repülnek. Bécs irányából soha nem szálltak magasan a repülők. Piri néni különben nyugton maradt, amikor az a Liberátor lezuhant, pedig hallotta, hogy hőrögetnek az emberek és futnak kifele a határba, de nem találtak senkit. Na, szóval, Imre, miért akarsz te elmenni oda?” – kérdezte József. „Kíváncsi vagyok, mi volt ott. Meg aztán, talán lehet már a Kis-Rábában is fürdeni, tavaly szeptember óta nem fürödtem ott. Most meg már április van.” - felelte Imre. „Redben van, engem is érdekel, de a köntösödet hozd magaddal, hideg van még. Hajnalban indulunk, hogy meg ne lássa senki, hova megyünk” – felelte István, majd elköszönt Imrétől, felhúzta zekéjét, melyet nem tudott összegombolni, mert már két éve kinőtte és elindult a zsírsáros úton Mexikóba.

Így történt, hogy az apám és János barátja 1945 áprilisában elhatározták, hogy elmennek Indián-puszta felé megnézni a határt, ahonnan azok a félelmetes zajok jöttek.

Másnap János ébredt fel korábban. Szerette a reggeleket, szeretett korán felkelni, szerette várni a Napot és mindig örült, ha észrevette azokat az apró foltokat a bíbor korongon. Ezeket a látszólag apró foltokat nem lehetett mindig megfigyelni szabad szemmel, csak akkor, amikor a Nap fénye kellően lapos szögben érkezett a nézelődőhöz. János tudta ezt, és várt. Még néhány perc, majd még néhány másodperc és az egyre nyilvánvalóbb derengésből nagyon messze előbukkant egy halvány fénycsík. A halvány fénycsík erőre kapva egyre szélesebb és szélesebb lett és a jelenség színeváltó kedvében ezzel egy időben egyre fényesebb és a bíbor és a nagyon mély sárga közötti átmenetet észrevétlenül átlépve egyre világosabb is lett. Majd megjelentek az először alig észrevehető árnyékok. Emberi hang nem hallatszott, a természet egyedül volt, és János elmerült ebben az egyedüliségben. Nem magány volt ez, hanem egyedüliség. Maga is a puszta létével, a visszafojtott lélegzetével, a meghallható szívdobbanásaival úgy gondolta, hogy egy az őt körülevő reggeli mindenséggel és amit éppen megtapasztal, az az éjszakai lehunyt szemű világ evilági folytatása. Kis idő után feltűnt az első napfolt, majd egy másik is és János megfigyelte, hogyan bukik rá a Föld egyre határozottabban a Napra és amaz miként kéri-követeli a maga uralmát a sötétség felett és borítja be világossággal az evilágot. Jó kis nap lesz ez a mai, gondolta János, majd rágyújtott egy cigarettára és egészen addig kísérte szemmel a napfoltjait, amíg úgy nem gondolta, hogy ez már azért sok, még megárt a szemnek. Majd elindult Imréhez.

Imre, akit az édesanyja „lölkömnek” szólított, még aludt, amikor János a házuk elé ért. Jó húsz percbe telt, míg Imre felébredt és összeszedte magát csendben, hogy senki meg ne hallja és kiosont a szobából, majd a házból, aztán az udvarból hátrafelé, mert előző nap abban maradtak Jánossal, hogy majd ott találkoznak. Csendben tette meg ezt a rövid utat, mint a hajnali hiúz, amely zsákmány után kutat, majd meglátta Jánost, aki éppen háttal állt neki spanglit szívva. – „Na, megjöttem, itt vagyok, mehetünk.” – mondotta köszönés helyet. – „Látom, hogy itt vagy öcsém. Kettes fazekat hoztál-e?” – kérdezte János - "Nem hoztam, minek az, nem leszünk sokáig messze, meg aztán tegnap este annyi rényét ettem, hogy nem vagyok éhes.” - felelte Imre, majd, mint aki sóvárog valami után, szeme a már majdnem teljesen elszívott spangli felé villant. Ezt az alig észrevehető, sokat mondó pillantást észrevette János is és azon nyomban és megkínálta Imrét, aki jó nagyot szívott is belőle. Köhögött? Persze, hogy köhögött a lölköm, hiszen akkor még nagyon ritkán szívott cigarettát. János jót nevetett Imrén, majd elindultak nyugat felé a Kis-Rába hídja irányában haránt a majoron keresztül. Még csend volt, embert alig lehetett látni, bár mindketten tudták, hogy a népek már felébredtek és ki fejni készül, ki etetni az állatot, ki pedig csak azt lesi, hogy mikor esik már le a Hold az égről. Imrének eszébe jutott, hogy majd keresni fogják, de kicsi volt még, hogy felfogja, mekkora verést fog kapni a mai kalandért. Nem törődött vele, a zaj érdekelte, amit már ugyan nem hallott, de hetekkel előtte napokon keresztül halotta. A törvény akkor az volt akkor, hogy benn maradni a házban, nem mozdulni, csöndben lenni és hallgatni, mi történik odakint. Mi történt odakint? Lőttek. Mindennel lőttek. Egyes lövések, sorozat lövések, mély és halk lövések, közeli és távoli lövések, volt, amelyiknek visszhangja is volt, és volt egy olyan, mélyről jövő kutyaugatás-szerű, ritkás lövés, amely úgy tűnt, hogy az összes lövésnek az ura és parancsolója. Amikor Imre meghallotta ezt a mélyen ugató hangot, akkor azt gondolta, hogy most, most az történik, amit ezek a mély lövések akarnak. Megfigyelte, hogy a mély hangú lövések után mindig nyugalom lett egy időre, nem hosszú időre, csak kis időre, de e nyugalom olyan határozottan elütött a korábbi zebenonától, hogy a nyugalom végtelennek tűnt. Mintha megállt volna az idő. Ilyenkor Imre azt gondolta, hogy nagyon fontos dolog történhetett valahol a közelben és ez összefügg azzal az ugató hanggal, továbbá, hogy lehet, hogy most meg is halt valaki. Majd kezdődött az egész elölről. Megint lőttek. Éjjel és nappal, szünet nélkül, csak a mély ugatások után volt kis nyugalom. Hullámzott a csatazaj. Kiáltást, emberi szót nem hallott a zaj irányából, de tudta, hogy emberek voltak ott is, hiszen emberek lőttel emberekre. Aztán ott voltak a robbanások és a csatarepülők, melyek ekeként szántották az eget gyors röptükkel, néha lezuhant egy-egy közülük miután kifüstölte a lelkét az égen.

A felnőttek maguk között valami olyasmit mondtak azokban a napokban, hogy „most megy át rajtunk a front”, meg olyat, hogy „ölik egymást az emberek”, meg „szegény németek”, meg, hogy „szegény oroszok”, meg „szegény magyarok”. Imrének, amikor ezt hallotta, eszébe jutott gyerekkori barátja, Biringer Balázs, akit már jó egy éve nem látott. Előző év áprilisában ment el ő és az egész családja. Azóta nem látta őket. Örült, hogy a barátja megúszta a frontot. Biztosan jó helyen van – gondolta. Mivel nincs itt, biztosan nem hallja a lövéseket sem, ha pedig azokat nem hallja, gondolta Imre, akkor, ahol ő van, ott nagy nyugalom van és csend van, de legalább is nagyobb nyugalom, mit itt. Csak azt nem értette, hogy miért szórtak ki idegen emberek mindent Biringerék háza ablakán. Bútorokat, ruhákat, edényeket, könyveket, evőeszközöket, paplanokat és az összes függönyt és az összes gyerekjátékot. Imre azt sem értette, hogy ezeket a kiszórt holmikat miért szedik össze az idegenek, legalábbis, akiket ő nem ismert, és miért válogatnak közöttük, miért viszik el őket kis kordékon valahová, ha egyszer nem az övék, hanem Biringeréké. A dolgok mélyére azonban nem jutott. Arra gondolt, hogy ez is a felnőttek dolga, ők tudják, mit tesznek, ők tudják, miért kellett elmennie a barátjának, Balázsnak és az ő családjának, meg még tíz vagyonnyi embernek a közeli város vasútállomásáról valahová.

Amikor Imre azon az áprilisi hajnalon Jánossal a Kis-Rába hídja felé ment és már öt perce nem beszéltek egymáshoz, akkor is eszébe jutott újra Balázs. Most már hazajöhetne, most már csönd van itt is és nyugalom van, most már nem lőnek, most már itt kéne lenned, de jó lenne, ha itt lennél Balázs – gondolta Imre. Ekkor egy árok partján elszórt fegyvereket pillantottak meg. Odamentek hozzájuk, kézbe vették őket és megállapították, hogy nincs bennük lövedék. Ez némi szomorúsággal töltötte el őket, hiszen, ha már fegyver, szerettek volna kipróbálni legalább egyet közülük. Lőni szerettek volna ők is. Miután alaposan megvizsgálták a fegyvereket, átkeltek az árkon és feltűnt előttük egy hatalmas üres térség; egészen az indián-pusztai házak előtti jegenye sorig semmi sem akasztotta meg a tekintetüket, csak néhány magányosan álló jármű állt elszórva egy félkör ívén tőlük ötszáz méterre. Elindultak az egyik jármű felé. A Nap is magasabban járt,  ezért egyre jobban láttak és egyre nyilvánvalóbb lett számukra, hogy a járművek német járművek, legalábbis olyan járművek voltak, amilyeneket az átvonuló németek használtak. – „Nézd csak! Az van az elejére írva, hogy Opel.” – szólt János Imréhez. – „Tele van lyukakkal, minden kerekét kilőtték” – mondta Imre. Majd csöndben, nem szólva egymáshoz körbejárták néhányszor a magányos autót, mely partra vetett bálnaként feküdt előttük. A hátsó üléseken égésnyomokat fedeztek fel és egy hatalmas lyukat a vezető oldali ülés háttámláján, lövedék üthette; legalábbis erre gondoltak, amikor észrevették, hogy az autó teteje a hátsó ülések felett felszakadt. János felmászott a tetőre, ráhasalt és betekintett a lyukon keresztül az utastérbe és elképzelte, hogy a lövedék itt hatolt be, ott átütötte a vezető oldali ülés hátsó támfalát és onnan felülről azt is látta, hogy a pedálok helyén is egy nagy sötét lyuk tátong. János ezt nagyon izgalmasnak találta, de hirtelen arra gondolt, hogy, ha ez történt, akkor itt valaki meg is halhatott, az, aki az autót éppen vezette. Ezért jobban megnézte a nyomokat, hátha van valami részlet, amely elkerülte a figyelmét, és amelyből még többet megtudhat az autóról, de nem talált semmit, sem az autóban, sem a közelében. Még a csomagtartót is kinyitotta, az is üres volt. Volt egy kisebb kráter az autótól nem messze. Természetesen úgy másztak bele a kráterbe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy Dektyarjev-géppuska robbanó lövedékei becsapódási helyeit megszemlélni, persze ez a világ legtermészetesebb dolga volt 1945 áprilisában az öntési határban egy kamasz és egy majdnem kamasz kisfiú részéről. Nagy élmény volt ez! A háború kézzel fogható jeleit meglátni, odamenni hozzájuk, megfogni és megszagolni azt, ami néhány héttel korábban csak az ismeretlent, csak a félelmet jelentette. Izgalom volt ez. Remegő izgalom. Nem volt körülöttük senki, egyedül voltak, ők és a tárgyak és a fantáziájuk adta sorsok, melyek egykor ezekhez a tárgyakhoz tapadtak. Márpedig a fantáziájuk nem ismert határokat. Itt egy katona futása nyomait látták, amott pedig talán annak az embernek a bőrkabátját, akiről csak azt tudták, hogy miatta kezdődött el a háború és a németek vezetője, itt egy félcsizma, egy belapult csajka, melyre valaki oroszul azt pingálta fehér festékkel, hogy „Tkacs”. Hohó, ha ez így van, akkor ebből ettek, abból a kulacsból pedig, amelyre az van írva, hogy „Jermolajev”, abból pedig ittak. János silabizálta ki a cirill betűket. Hamar ki is kerekedett a történet, miszerint Tkacs biztosan Jermolajev barátja volt és onnan nagyon messziről, ahonnan az oroszok, tatárok csecsenek, csuvasok, meg a csíz-szeműek, és még ki tudja kicsodák eljöttek ide Öntésre. De, hol lehetnek ezek emberek most?

Ez a kérdés csak egy pillanatig tartotta fel Imrét, mert megpillantott egy sötét foltot a Kis-Rába partján nem messze onnan, ahol állt. Nem olyan volt ez a folt, mint, amit addig látott, nem fegyver volt az és nem tárgy, mint az autó, vagy a csajka, hanem egy halott német katona teste. János és Imre csendben mentek a halotthoz. Meg voltak rémülve, de kíváncsiak is voltak. – „Fejlövés. A vére már felszáradt. Honnan lőhették le?” – kérdezte János, majd folytatta – „Nézd csak, előtte egy hatalmas üres térség, látnia kellett, ha valaki rá céloz, semmilyen fedezék nincs. Várj csak! Lehet, hogy a kráter, ahol az előbb voltunk, ott hasalt valaki és onnan lőtték le.” – Imre nem szólt, csak nézte a halottat és rosszullét kerülgette. – „János, menjünk innen, nekem elég volt már.”- mondta – „Rendben van barátom, de nézzük meg ezeket a papírokat.” – mondta János, mert papírok voltak a halott német katona mellett elszórva a földön. A papírok között volt egy „Hinweis”, abban az állt, hogy Gustav Thiele, Bielefeld, 1927. „Szóval, ő itt Gustav Thiele, aki 1927-ben született Bielefeldben.” – állapította meg János, majd elfutott a Kis-Rába fahídjához, rátámaszkodott a korlátra és beleszórta a papírokat a vízbe. Mivel olvadás után a Kis-Rába gyors sodrású volt, a papírokat hamar tovavitte. Így tűntek el annak a német katonának az utolsó nyomai. Ha valaki a fiúk után megtalálta a német katona holttestét, nem tudhatta kit hurcolt a porhüvely egy embert kivéve. Imre volt az, az apám, aki megjegyezte a német katona nevét, a születési helyét és a születési évét.

Apám megmutatta nekem a helyet, ahol a holttest feküdt. Ma én vagyok az utolsó ember, aki tudja, hol halt meg Gustav Thiele.

Lágerek népe

Köztudott, hogy Örkény István „musz”-osként hadifogságba esett a Donnál, ahonnan csak 1946-ban tért haza. Ezeket az éveket őrzi a „Lágerek népe” című írása. Amikor olvasom sorait, sokszor eszembe jut, vajon mi lett volna vele, ha nem esik hadifogságba, ha hazaér, ha leszerel, ha itthon él. Vajon túlélte volna a magyar holokausztot, a nyilasokat? Megszülethettek volna háború utáni írásai? Felesleges kérdések ezek, mert megszülettek, itt vannak köztünk, és attól függően, hogy milyen kedve volt az írójuknak, ébresztenek bennünk, olvasókban, ilyen, vagy olyan gondolatokat, nevettetnek meg, vagy szomorítanak el minket. Valahol hallottam, hogy Örkény mindent tudott az életről. Nos, minél többet olvasok tőle, annál inkább gondolom azt, hogy ez így van. Íme, egy idézet a Lágerek népéből:

„Jelen voltam egy fiatal karmester előadásán. A magyar népzenéről beszélt, Bartók és Kodály gyűjtéséről, az ősi magyar ötfokú skáláról, arról, hogy a cigány csak reprodukálója, s nem szerzője a magyar népzenének. „Tehát a cigányzene nem magyar népzene.” – mondotta az előadó, s a közönség lelkesen tapsolt. A terem sarkában zongora állt, azon illusztrálta példáit a karmester. A másik sarokban négy cigány ült, egy hevenyészett „banda”, mely az ellenpéldákat volt hivatva igazolni. Szegény cigányok egyre ázottabban és bűntudatosan ültek, a tömeg vádja nyomta őket, mint egy hegy. Mikor elmentem a „klubból”, a cigányok már moccanni sem mertek, az önvád gyötörte őket, mintha nem is magyar népzenét, de egész Magyarországot ők árulták volna el. Egy óra múlva visszamentem. A cigányok izzadtan húzták a nótákat, s a hallgatók danolták, ahogy a torkukon kifért: „A jobb válláról a bal vállára …” Leghangosabban az ifjú karmester. „Mi lesz a magyar népzenével?” – kérdeztem tőle. „Most nem érek rá – felelte -, most szórakozunk.” Jó, hogy meg nem vertek.”

Így az idézet Örkény Istvántól. És most gondoljon mindenki arra, amire képes.