Hácsi vég

Ott voltam. Láttam őket. Láttam a rémületet a szemükben, láttam, hogy nem tudnak semmit tenni és láttam, hogy ezt ők is tudják. Láttam a lovasokat, láttam, hogy a határban lekaszoboltak mindenkit, asszonyt, gyereket, embert. Hallottam a sikolyukat, láttam a hírvivőt, aki a faluban lévőket próbálta menteni azzal, hogy meghúzta a harangot. Láttam a kétségbeesést, láttam a rémült rohanást fel a dombra, láttam, ahogyan bemenekültek a templomba és hallottam a csendet. A csendet, mely evilági létük utolsó nagy csendje volt, mely azelőtt tör az emberre, mielőtt meghal. Tudták, hogy valami megfoghatatlanul nagy és ismeretlen fog velük történni, és nagyon féltek ettől az ismeretlentől. Utolsó reménységgel elmondták az imát: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved;  jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”. Hallottam, ahogy ezt mondták és láttam, ahogy az asszonyok közben sírnak és láttam a férfiak tekintetében a rémületet, ahogy kitekintenek a templom ajtaja résein. Ott vannak-e már, megjöttek-e már, itt van-e már a vég? És láttam, hogy megjönnek és hallottam, ahogy kurjongatnak és megéreztem a füstöt, a templom tetőzete füstjét és láttam, hogy kiszáll az élet a templomba menekültekből és láttam azt is, ahogy a templom összeomlik.

Az akindzsik huszonöten voltak. A közeli Bolond-várból jöttek. Portyáztak az Úr 1563. éve július hava 1. napján, és így pusztították el Hács magyar falu lakosait.