Náni

Szépen sütött a nap, jó idő volt a kerti munkára. Náni, akinek kora előrehaladta miatt már nagyon fájt a jobb lába, elhatározta, hogy dőzsölni fog aznap, ami nála azt jelentette, hogy bizonyos kerti munkákat nem ő fog elvégezni, hanem embert fogad; pénzt ad neki, megfizeti a munkát. A kerítés rendbe tételére gondolt, annak állapota ugyanis már volt olyan, amely meghaladta volna az erejét, legalábbis úgy gondolta reggel, amikor felhívta T.-t. „Jó reggelt T., tudja, én vagyok. A múlt héten beszéltünk, hogy átjönne segíteni. Itt van a kerítés, amin lettek azok a zöld foltok, szerintem valami növény lehet. Na, azokat kellene leszedni, hogy majd be tudjam festeni.” – mondta Náni – „Jó napot, emlékszem. Ma nekem jó lenne, megbeszéltük, hogy hétszáz forint órában, annyiért el tudom vállalni. Mikor menjek? Most otthon van?” – kérdezte T. - „Igen, jöjjön egy óra múlva, addig előkészítem a szerszámokat” – „Rendben van, megyek.” – mondta T.  – „Kávét kér majd? Mert csinálok, ha kér.” – így Náni –„Köszönöm, az jó lesz. Szóval, akkor megyek. Viszonthallásra.” – „Viszonthallásra! De, várjon csak T.,  mivel jön?” –„Biciklivel.” –„Akkor ihat pálinkát, ugye?” – „Áh, köszönöm, azt nem kérek. Viszonthallásra.” - mondta T. „Várjon még, meddig tud maradni?” – tette fel újabb kérdését Náni, akinek szokása volt még azután is kérdéseket feltenni megtörve a mozdulatot, miután már elköszönt. – „Addig, amíg munka van.” – felelte T. kicsit már türelmetlenül – „Na, az jó, mert lehet, hogy majd megbeszéljük, ha itt van, hogy mást is kellene csinálni, akkora ez a ház.” – mondta Náni – „Rendben van asszonyom, megbeszéljünk majd, csak már hadd induljak már el magához. Viszonthallásra.” – „Jó, akkor várom, viszonthallásra!”

Náni letette a kagylót és arra gondolt, milyen szerencsés, hogy vannak még olyan rendes emberek, mint T.  Egyedül élt a házban. Korábban úgy történtek a dolgok, hogy beült az autóba és a férje elvitte, ahova éppen menni kellett, autót vezetni nem tanult meg és ez meg sem fordult a fejében. Autóval menni a boltba, a fodrászhoz, a szabóhoz, a csirkéshez, baráthoz, a strandra, a piacra - a piacra, ahol az egyik puha foteles, zöld abroszos vendéglőben, ami nem is tartozott a piachoz, inkább csak közel volt hozzá, rendszeresen megivott egy kávét I.-vel, a barátnőjével. 

A temető, az akkor még nem tartozott az úti célok közé. Mióta a férje meghalt, mindenhova gyalog ment. A legtöbbet és minden ésszerű mértéket meghaladva a temetőbe gyalogolt, a férjéhez. Pedig a temető nem volt közel és nem sík terepen vitt az út. Ha kellett, hetente háromszor is megtette az utat, az enyhe dombokon keresztül fel és végül le a kis völgybe azért a három percért, amit az urna előtt eltöltött csendben, magában sírva a fenyők tövében. Mikor kellett ezt az utat megtenni? Ezen nem gondolkodott, csak azt tudta, hogy legszívesebben állandóan úton lett volna, végtére is azok, akik magányosnak érzik magukat, állandóan úton szeretnének lenni, mintha a mozgás, az út, az utazás feledtetné a magányt, mert a közeledés érzetét adja ahhoz, ami örökké hiányzik. 

Náninak eleinte a temető jutott úti célnak másfél éven keresztül, amikor a jobb lába majdnem felmondta a szolgálatot. Már régóta nem volt fiatal. "Nagyon fáj, nagyon fáj." - mondta egyre gyakrabban magában, és egyre többször már majdnem sírt a fájdalomtól az út utolsó szakaszán lévő lejtő alján a temető bejáratánál. Végül fájdalom az erejével való takarékosságra és a lehetőségei átgondolására intette. Ettől kicsit megrémült, mert korábban nem érezte, hogy bármi is az útját tudná állni, de most, most, hogy néha már elviselhetetlenül fájt a lába, be kellett látnia, hogy bizony neki is vannak korlátai. Neki, aki egyedül ásott, kapált, mosott, teregetett, varrt, hímezett, kötött, vasalt, reggelit, ebédet, vacsorát készített, falat meszelt, növényt ültetett, locsolt, söprögetett és e mellett minden este olvasással zárta a napot, mert ezt is fontosnak tartotta ... tehát Náni egy napon végre megértette, hogy megöregedett. Az emlékek megmaradtak, a gyász megmaradt, az elmúltnak hitt élet csendje megmaradt, a gyalogutak a temetőbe, azok maradtak csak el. 

„Csípőprotézis, csak ez segíthet, nem lesz ez jobb asszonyom. Előjegyzésbe vegyem?” – kérdezte jóval később a professzor. Nem adott választ akkor, bár tudta, hogy a professzornak igaza van. Azon gondolkodott inkább, mit tehet, hogy arra a műtétre minél később kerüljön sor, sőt mit tehet azért, hogy egyáltalán ne is kerüljön rá sor. Elkezdte ennek érdekében berendezni az életét és tudatosan lemondott a komfort bizonyos fokairól, egyre hátrébb araszolt korábbi életétől. Megmaradt azonban a vasakarata és büszkesége és a nyíltsága a világra. Olvasott, beszélt, írt, még az internet használatát is megtanulta, használta a skype-ot, véleménye volt, kritizált, elismert, rögtönzött, és ülve rengeteget dolgozott. Gyönyörű gobelineket készített. 

Náni gyerekkora óta szerette a színeket és a játékot a színekkel. Megfigyelte a háza előtti erdőt, a színeit, a színek változását és egészen apró jeleket is észrevett. Észrevette például, hogy egy hatalmas örvös galamb, csőrében kis ággal, valahol a közelben fészket épít és tízpercenként éppen az ablaka előtti diófa egyik ágára száll, ahol két-három percet elidőz és elrepül, majd visszatér egy másik ágacskával és újra elrepül. Ez a művelet hetekig eltartott és ez lenyűgözte minden nap. Várta a galambot. Egy idő után nem szállt le a galamb és aggódni kezdett. Arra gondolt, talán kikeltek a fiókák és a galamb őket gondozza. Egy napon feltűnt egy róka is a szomszéd kertben. Éppen a háza legfelső szintjén a keleti teraszon nézte a tavat, amire a fák koronái felett rá lehetett látni és éppen akkor, amikor eszébe jutottak férje szavai „látod Nánikám, ez itt olyan, mint egy zöld hab”, akkor megpillantotta a rókát. Először csak a farkát, ami furcsán mozgott egy bokor alatt, majd kijött a bokor alól, megállt, beleszimatolt a levegőbe, hirtelen elfordította a fejét és felnézett Nánira. Annyira meglepődött, hogy meg sem mozdult, csak nézte az állatot. Elnézegették így egymást mozdulatlanul fél percig, majd a róka fogta magát és végtelen nyugalommal, nem menekülve, hanem komótosan a szakadék melletti lépcső felé vette az irányt. Megérezhette, hogy Nánitól nem kell félnie.

Az este a pókoké volt, a másnap a meszelésé, a harmadik nap a fűnyírásé, a negyedik nap a palánták ültetéséé és a rózsabokrok megmetszéséé, az ötödik nap a gereblyézésé, a hatodik nap a felső terasz felmosásáé, a hetedik nap pedig a pihenésé, ami nála azt jeleltette, hogy még egy órácskát sem dolgozott, nem úgy, mint az előző napokon. Ezen a napon nem ment sehova, csak a gobelin-t készítette. „Ez legalább fél éves munka, tűgobelin” – állapította meg, amikor megpillantotta a huszonhat színű motring fonalat igénylő alapot. Örült, hogy megint lesz mivel lekötnie magát benn a házban is, és lesz látszatja annak, amit tesz. Így teltek a napjai a napok apró örömeivel.

Amikor megérkezett T., a kávé már készen volt. Megkínálta, ő is ivott egy kicsit - ügyelve arra, hogy jóval több tej legyen a pohárban, mint kávé, hiszen a kávé nem egészséges, gondolta. T.,  noha nem kért, pálinkát mégiscsak kapott, hogy jobban menjen majd a munka és, hogy jobban beleizzadhasson apacsingébe. T. fél óra múlva sem kezdte még el a munkát, egy óra elteltével pedig még csak egyetlen kerítésléc lecsiszolásával volt készen. Arra gondolt, hogy Náninak biztosan van pénze, ideje, mint a tenger, mást úgysem tud megkérni, hogy tisztítsa meg a kerítését, különben pedig nincs fogalma arról sem, hogy mit jelent a lécek letisztítása, mennyi időt vesz igénybe, és nyilván azt sem tudja, hogy egy léc letisztítása valójában legfeljebb csak tizenöt percet venne igénybe, nem pedig majdnem egy órát, ahogy ő teszi. T. a legtermészetesebb módon dolgozott szándékosan lassan. Megvolt ennek a koreográfiája. A lényeg az, hogy folyamatosan látni lehessen a mozgást. Mozogjon a kéz, vagy a láb, vagy a törzs, vagy ezek valamely kombinációja, hogy a bemutatott mozgáshoz a szemlélőben a munka képzete társuljon. Nagy csel volt ez! Az ember, ha messziről nézve mozgásban lévő testrészeket lát, eszébe sem jut rosszra gondolni. Természetes a gondolat, hogy T. a munkáját végzi és jól végzi a munkáját, hiszen ott van és mozog. Kinek jutna eszébe arra gondolni, hogy a mozgásban lévő ember a léc fölé görnyedve éppen csak hazudja a munkát? Náni magából indult ki. Náni ahhoz szokott hozzá, hogy ha neki a keze, a lába, a törzse mozog, akkor a munka becsülettel van elvégezve és nem elhazudva van, és ezt tételezte fel másról is, T.-ről is. 

Mi történt? Náni egy idő múlva észrevette, hogy Tihamér hazudik, mert lassan dolgozik. Megköszönte és kifizette az addig elvégzett munkát, majd elköszönt tőle. Másnap nekigyürkőzött és egy óra alatt megtisztította a kerítést teljes hosszában, ami huszonöt lécet jelentett. Ugyanolyan gondos, figyelmes és alapos volt a munkája ekkor is, mint mindig, amikor hozzáért valamihez ez az aranykezű asszony. T. nem segített többet Náninak.