Nem gondolom, hogy túl nagy közérdeklődésre tart számot,
amit tegnap hallottam egy, Fonyódon az éteren keresztül nem hallgatható
rádióban egy magyar harctéri tudósítótól, aki nem mellesleg regény - és novella
író is, azt, hogy a kortárs magyar irodalom jelentős
része khm. "egzisztencialista töcsmörgés", amely olyan témákkal
foglalkozik, ami "nem abszolút", nem megváltoztatható, mint amilyen
az élet és halál kérdése és a szenvedéshez való viszony ("töcsmörgés"
pl. miért érzem jól, vagy rosszul magam, miért viselkednek így, vagy úgy az
emberek, hogyan lehet "kitörni" egy adott "állapotból",
minek, hogyan kellene történnie, hogy "jó" legyen, továbbá mi a
tanulság, a végkifejlet stb., miközben vannak helyek a világban, nem is kevés
és nem is kis területek, ahol az emberi létet évszázadok, évezredek óta
bemerevedve olyan jelenségek jellemzik, hogy a legyek a kisgyerekek
könnycsatornájára szállva oltják szomjukat ... ). Amit mondott, annak
kétségkívül van magva - ha más nem, hát az, hogy esetében is a lét (éveket töltött
háborús övezetekben a Közel-Keleten és Afrikában) határozza meg a tudatot s ez
a lét már-már fokozhatatlan közönyt és talán megvetést is vált ki benne a
"mi" mindennapi (nyugati) problémáink iránt. Szóval, egy a bajom
ezzel. Az, hogy az úgynevezett "fejlődésnek" az ő világképben nem jut
sok szerep és túl azon, hogy megállapíthatjuk, hogy a világ nyilván "nem
jó", és a jobbakban legfeljebb végtelen együttérzést válthat ki, megoldást
nem kínál. Amit most olvastatok, na az a vegytiszta "egzisztencialista
töcsmörgés"(ezúttal tőlem). Túl vagyunk már azon, ilyenekről beszéljünk
Kiss Mari irodalom óráján, vagy Bléz, vagy Hari bá' oföi óráján.
