Októberi regatta

Késve indultunk Pestről, volt már háromnegyed három is, pedig este hatkor kezdődött a vacsora Vodicében, az AYC záró regattájának nyitó eseményén. Nem aggódtam, mert az biztos volt, hogy megérkezünk és, ha egyszer megérkezünk, akkor az is biztos, hogy jó emberek közé kerülünk: Szása, Frank, Jure, Ivica, Andrics és a többiek közé. Ismerős nevek, ismerős arcok. Ha jól számolom, már harmadszor vagyok itt. Ezúttal Ritával, Zolival és Tamással utazom. Az autó és az út jó, meleg van, a késő ősz az utolsókat nyögi, egyébként minél délebbre érünk, annál melegebb lesz. Először tizenöt fok körüli a hőmérséklet, aztán fokonként kúszik felfelé és ennek nagyon örülök; közeledünk a Mediterráneum felé! Tomi sokat számítógépezik és iPhone-ozik, nem nagyon néz ki az ablakon, pedig most van először Horvátországban, igaz egyre sötétebb is lesz, sokat nem látna. Pedig lenne mit, ha világosabb lenne. Zadar előtt megváltozik a táj. Sok lesz a csupasz, vöröses kő a felszínen, megváltozik a növényzet is: kevesebb és szikárabb, sok a bokor és a vékony, nem magas fa. Összefügghet ez azzal, hogy errefelé melegebb van, és talán kevesebb a csapadék.

Aztán jönnek az alagutak, amik lenyűgözik Tomit – meg minket is -, a hosszukkal, a világításukkal és az új út kiváló minőségével. Kétszer állunk meg útközben tizenöt percre. Az utolsó, legnagyobb alagút előtt köldök egy-egy e-mailt Franknek és Jurénak, jelezve, hogy hamarosan érkezünk. Frank visszaír, Jure visszahív. Aztán végre megérkezünk. A vacsorának vége már, de az emberek a Marina vendéglője teraszán maradva esznek-isznak, beszélgetnek. A társaság nemzetközi, néhány fiatal feje már az asztalra koppant ...

Először Frankkel találkozom, majd Szásával. Szása annyira megörül, hogy magához ölel. Ilyet még nem csinált, nagyon meglep és természetesen én is nagyon örülök annak, hogy látom. Hónapok óta nem láttam, ha jól számolom, február óta, most október van … Majd Andrics jön, ő külön annak örül, hogy emlékszem a nevére, aztán érkezik sorra Jure, Ivica és Antonio. A hangulat kiváló. Míg én kinyittatom az autónak bejáratot, pontosabban megpróbálom, mert nem találok senkit, addig Zoli vacsorát szervez. Jó nagy adag tengeri tálat kapunk, benne polipot, ráklábat és beazonosíthatatlan, viszont egészen csinosan kinéző herkentyűt és annyi bort, amennyit csak akarunk. Ha sörre vágynánk, sört innánk, ha vízre, akkor vizet innánk, de most a bor csúszik jobban, abból is a dalmát vörös. Milyen az időjárás? Nincs hideg és ez jó. Viszont nagy a szél és ez itt a tenger partján, ha sok vitorlás áll egymás mellett, egészen pazar orgonajátékkal jár. A szél belekap az árbocba, a boomba, a kötelekbe, azokat az árbochoz veri, a hullámok csapkodják a hajók oldalát és megringatják őket. Az egész látvány és hangzat számomra egyet jelent a Marinával, az Adriával, Horvátországgal, a fehér talpú cipőkkel, a sárgásbarna acokkal, a kiszőkült szemöldökökkel. Rájövök, hogy otthon érzem magam. Valahogy nem idegen ez az egész. Szeretek itt lenni.

Vacsora után semmi buláj a hajón. Bepakolunk, még beszélgetünk egy kicsit, majd alvászat. Jól alszom, sokáig alszom, nyolckor kelek – eltekintve attól, hogy éjjel néhányszor felébredek, mert felerősödik a szél, ami a köteleket keményen csapkodja az árbochoz és egyszer iszonyatosan elkezd szakadni az eső. Ütötték-verték a fedélzetet az esőcseppek, be is áztam, eláztak az újságjaim, amik a kabinom kis ablaka alatt voltak – pedig az ablak be volt zárva. Mint rutinos tengeri potyautas lefekvés előtt jól ráhúztam a zárat, számítva az esőre, mégis átengedte a vizet a tömítés. Sebaj! Ez vele jár. Reggelre azonban a felhőknek se híre, se hamva. Kicsit fújdogál még, de ez semmi az éjszakai löketekhez képest, a Napocska is süt, emberek bóklásznak a Marina peronján és mólóján a hajók között. Végre világos van, és én újra megcsodálom, mennyire tiszta kék az Adria vize itt a kikötőben is; egészen mélyre le lehet látni. A reggeli közös Ritáékkal, Tomi nem jön elő a kabinjából; alszik, mint a medve a sötét barlangjában. Az asztalnál társunk még egy osztrák „Bursche”, valamint egy görög lány és egy lett hölgy. Az osztrák nem különösebben kommunikatív, eszik, iszik, néz kifelé, saját felvetése nincs, talán még fel sem ébredt, hamar el is megy. Marad a lett és a görög hölgy. Velük nem volt nehéz beszélgetést kialakítani, különösen a görög lány mutatott tapasztalatot közvetlenségből. A lett lányban kicsit zavart a testbeszéde – nem nagyon, csak kicsit -, félig elfordulva tőlem evett már akkor is, amikor megérkeztünk és miután a „Bursche” elment, nem fordult olyan szögbe, hogy ne félig a hátát lássam csak továbbra is. Az utolsó estén megerősödött bennem az a benyomás, hogy egy paraszthajszálnál talán magasabban hordja az orrát annál, mint ami feltétlenül indokolt lehetne; bár ez soha nem lehet semennyire sem indokolt, de erről később.

Visszatérve a hajónkra, a büszke Taurusra, alig vártuk, hogy megérkezzenek sceepereink, Jure és Ivica; két horvát srác, jó fejek, ismertem már őket korábbról. Sokat nem kellett várni rájuk, ahogy a szigorú Frankre sem, aki egyből megkérdezte a horvátoktól, hogy mindent ellenőriztek-e, akik erre azt válaszolták, hogy minden rendben. Mire Frank közölte velük, hogy nem azt kérdezte, hogy minden rendben van-e, hanem azt, hogy mindent ellenőriztek-e. Micsoda különbség! Mindent ellenőriztek, ami néhány percet még igénybe vett és végül tíz óra után néhány perccel kifutottunk s kezdetét vette tengeri utunk a kb. 50 km-re lévő Zut szigetére.

Az út eleinte csendes volt. Vodice épületeit is megcsodálva ismét leláttam még jó ideig a tenger egyre sötétebb kékbe bukó fenekére, majd olyan mély lett a víz, hogy már csak a mélységmérő adatai mutatták, hogy húsz méter, harminc méter, negyven méter, ötven méter, hatvan méter és így tovább egészen nyolcvanöt méterig, amit már kinn az általam nyíltnak nevezett vízen mértünk. Addig azonban még ki kellett futnunk a kikötőből, el kellett hagynunk a kikötőbe vezető csatornát, mely egyre szélesebb lett egészen addig, míg parányoknak nem érzetük magunkat a vitorlásunkkal a nagy vízen. A többi hajóval egy sorban haladtunk egymás után, száz-kétszáz méteres távot tartva egymástól. Nem sokáig hajóztunk motorral. Amint kiértünk, a fiúk kiengedték a grószt és a genoát. Egyből le is lassultunk, mert szelünk az nem volt, legalábbis akkora szelünk nem volt, amekkora a több, mint tíz tonnás hajónkat a szemmel alig érzékelhetőnél valamivel gyorsabban hajtotta volna. Teltek a percek és semmi, semmi, semmi. Elkezdtük kortyolgatni a whisky-készletünket, Tominak igen ízlett Walker úr … nekem is és mindenkinek, aki itta. Jó kedvünk volt! Különben  nem lett volna szükség a szeszre, hogy még jobb kedvre derüljünk, mert a távolban a vezérhajó árboca hirtelen megdőlt, aztán sorra megdőlt a többi hajó árboca is és végül megdőltünk mi is. Hirtelen dőlünk meg, éppen annyira hirtelen, amilyen hirtelen megérkezett a szél.

Nem nagyon tudok ahhoz hasonló izgalomról, mint amit akkor érez az ember, amikor megjön a szél a vízen, amire vártunk. Ekkor megváltoznak a hangok, megváltozik a sebesség, megváltoznak az arcok is és a hajó ellenállhatatlanul bedől. Egy pillanat alatt elillan a nyugalom, hirtelen dolgokat kell tenni, le kell rohanni a fedélközbe megnézni, hogy a gondos rögzítés ellenére mégis mi borult fel, mi csapódott neki minek, mi csúszott odébb, jól állnak-e a vitorlák, honnan jön a szél, honnan érkeznek a hullámok, jó-e az irány, kell-e kreuzolni és így tovább. Először meg kell élni, majd meg kell szokni, hogy a hajó bedől, majd meg kell szokni, hogy a széllel előbb-utóbb hullámok is érkeznek, minek következtében a hajó nem csak bedől, hanem előre haladva orrát hol felemeli, hol belecsap a vízbe. Ennek leírását lehetne fokozni, de nem teszem; legyen elég annyi, hogy nagyon nem lehet használni a fedélzeten lévő WC-k egyikét sem, csak kicsit lehet használni őket, azt is szigorú, három pontos kitámasztással: két lábon állva, egy kézzel a falat nyomva, a másik kézzel a minél pontosabb célzást szolgálva. Ilyenkor fogjuk fel igazán a „siker” szavunk értelmét. Hullámverésben a fedélközben mozogni lehet ugyan, de senkinek nem ajánlom, mert tényleg lehet balesetet szenvedni az ide-oda dülöngéléstől, inkább ülj le és maradj nyugton, ha nincs más dolgod a hajón. Ez aranyszabály, ez a legjobb, amit tehetsz amellett, hogy végtelenül élvezd a szitut, vagy legalábbis annyira élvezd, amennyire én élveztem …

A szél kitartott egészen Zutig, még a zuti öbölben is, vagyis elvileg szélvédett helyen is, csak fújt, fújt és fújt. Nem számítottunk ekkor arra, ahogy még éjszaka is fújni fog. Az igazán nagy élmény volt, khm …., hogy is mondjam csak? Szóval, olyat még nem láttam, hallottam, mint azon az éjszakán ott Zuton. Előtte azonban még kis túra a hegy tetejére. Odafenn még nagyobb a szél, a felfelé menet nagyon meredek nem túlzottan veszélyes, de a kiálló kövekre figyelmi kell. Tomi nem bírja a gyűrődést, félúton leáll és birkákat fotóz inkább, Rita és Zoli egy másik utat választ, hogy nagyjából egy időben érjünk fel. A hegy tetejéről szép a kilátás a Kornati-szigetekre, megérte, megérte, megérte, ezerszer is megérné felküzdeni magunkat ide, idefönn minden nagyon szép. A távolban baljós felhők, előttük azonban végtelennek tűnő üres tér, amin átsüt a lenyugvó Nap, a fénytörés szemkápráztató. Nincs szó, ami visszaadhatná az üresség e csodáját, legszívesebben hallgatnék és még ennyit sem írnék …

A visszaút sem gyors, és nem kevésbé fárasztó, mert az éles kövekre vigyázni kell továbbra is. Elég egy rossz mozdulat és oda a boka, törik a könyök, vérzik a tenyér. A szél egyre erősödik. Amikor leérünk a kikötőbe, a szépen egymás mellé kikötött, az idegen hajókkal együtt hetven vitorlás olyan orgonahangversenyt csap, amilyet még nem hallottam. Elnyom minden más hangot, az emberi beszédet is. Nagyon jellemző hang ez. A vitorlásokra és a kikötőkre jellemző, talán lehet mondani, hogy a tengeri kikötőkre, de ebben nem vagyok biztos. Nagyon élvezem, baljósnak, ugyanakkor teljesen természetesnek tartom itt a tengeren – az jár a fejemben, hogy ezért jöttem ide és ezért hívtam el a barátaimat is, hogy ezt lássuk, ezt halljuk, ezt érezzük és erről meséljünk majd otthon a kandalló mellett az első, vagy második Jägermeister és/vagy Unicum után talán még ki is színezve a történteket. Pedig az éjszaka még előttünk állt!

Az éjszaka előtt azonban még megfürödtem meleg vízben; közben elveszítettem a kék törülközőmet. Zoli volt az utolsó magyar, aki látta, de nem tudván, hogy az én leejtett törülközőmet találta meg közvetlenül utánam jőve a füvön, a zutiakra hagyta. A vacsora olyan volt, mint tavaly: húsleves, majd nyárson sütött bárány, jól fűszerezett, viszont kevés krumplival, melyhez irdatlanul nagy újhagymát kínáltak szinte végtelen mennyiségben. Ette mindenki, így én is. Kellően büdös is lettem tőle, de úgy gondoltam, a vörös borral együtt adok egy esélyt a véremnek a tisztulásra. Az este folyamán éppen annyira lett jó kedve mindenkinek, amennyire még illő volt. Részeget nem láttam, csak nagyon-nagyon jó kedvű embereket, akik szemmel láthatóan jól érezték magukat egymás társaságában. Ez nekem a mennyei manna volt. Benn a faszagú vendéglőben eközben semmi jele nem volt a szélnek – a kinti zajokat elnyomta a benti beszéd és a kacaj emberi hangja.

Éjszaka. Éjszaka a szél, a szél, a szél! A szél az nem akarta abbahagyni. Eszeveszett kolompolás, szinte már fokozhatatlan és megállíthatatlan a sivítás, sőt azt hiszem, néha már őrjöngött is a szél, méghozzá egész éjjel. A vitorlázás? Az biztos, hogy nem az alvásról szól. A vitorlázás nem a fokozhatatlan kényelemről szól. Ez valami egészen más. Természet és tisztelet. Az történik, amit Őnagysága akar, hogy mi, alázatos alattvalói az ő akarata előtt meghajolva adhassunk majd neki hálát, ha túléljük őt. Lelkünkben nyugtalansággal próbáltuk elfoglalni helyeinket szűkös kabinjainkban és szorongva gondoltunk arra, mi lesz velünk. Vajon tartogat-e nagyobb szelet a kimért sors nekünk, vagy lesz-e egy csepp nyugtunk holnap? Tekinteteinkkel azt fürkésztük egymás szemébe nézve, hogy mi vár még ránk …

Mi vár ránk? Mi vár ránk? Hát mi várt volna ránk, mint óriási vitorlázás hatalmas hullámokkal, bedőlésekkel, technikával és az alacsonyan suhanó felhőkezdeményekkel, melyek megvadult lovakként kergették egymást.

Végül is a nagy szél miatt fújták le a versenyt délután kettő körül. Amíg élek, nem felejtem el ezt a délelőttöt! Nagyszerű, csodás vitorlázás volt! Együtt voltunk a természettel, megérintettük őt és ő minket. Pedig az Adria nem is óceán – hú, de magamnak érzem ezt a tengert és a partjait, a szigeteit ...

A nap hátralévő részéből említést érdemel a kikötés és a vacsora. Négy óra körül értünk vissza a vodicei Marinába. Andrics jelentőségteljesen irányította a hatalmas piros zászlajával a beérkező vitorlásokat, mind a tizenhetet. Mintha egész nap erre várt volna, erre a szerepre, mely igen jól állt neki – különben mindig huncutul mosolygott a dalmát bajsza alatt. Az osztrákok két hajóval odébb egyből inni kezdenek, egy másik osztrák hajó legénysége kirohan a vizesblokkhoz, mi Zolival békésen megbeszéljük a kék törülközőmet. Tomi annyira elfárad a dülöngéléstől, hogy bemegy a zugába és aluszik egyet. Később Zoli is és Rita is pihen egyet és csend költözik a hajóra, miután Jure és Ivica eltávoznak. Észreveszem, hogy nem csatlakoztunk rá a villamos energiára, ezért nincs wifi a hajón. Szerzek áramot, de a wifi annyira lassú, hogy nem bajlódom vele sokat, inkább kiülök a tatra és nézem a népeket körülöttem. A szél majdnem elállt, hatalmas sirályok tűnnek fel, a távolban baljós szürke felhők gyülekeznek, lehűl a levegő és egyre sötétebb lesz, közeleg este nyolc óra, a gálavacsorának nevezett utolsó hivatalos program időpontja, az utolsó alkalom, amikor az egész csapat, majd’ nyolcvanan együtt vagyunk és búcsút inthetünk egymásnak.

Elfelejtettem a vendéglő nevét, ahová pontban nyolckor megérkezünk. Hajónk nevét keressük az asztaloknál. Nem keressük sokat, a Taurus legénysége Szásáék asztala mellett foglalhatott helyet egy három fős olasz csapattal együtt. Nagy a barátság, nagy a kacaj, az olaszokkal mindig jó. Három hely még üres ... Később meg is érkezik az osztrák „Bursche”, a lett hölgy és a görög lány. Ez utóbbiakra az osztrák „Bursche” kizárólagos jogot kívánt formálni az este folyamán, ami a társalgást illeti, de – fájdalom – nem sikerült neki egy olasz és egy magyar miatt. Különben pedig felettébb furcsán viselkedett az úrfi. Kérdeztem tőle a mellette ülő lett hölgy nevét. Gyorsan hadarta el, így nem értettem. Kérdeztem, hogy jól értem-e, és mondtam egy nevet. Kérdésem hallatán intenzív rágásba kezdett, mint aki alig várja, hogy lenyelhesse a falatot, amit éppen rág, hogy válaszolhasson a kérdésre. E rágási gesztus eltartott fél percig és én már kezdem számolni a rágások számát, továbbá kezdek együtt érezni vele igyekezetét látva, továbbá aggódni, hogy meg ne fulladjon, mire végre lenyelte az utolsó falatot is. Ezt követően azonban a lett hölgy felé fordult és közölte vele, hogy azt kérdeztem tőle, hogy neki, mármint a lett hölgynek mi a neve. A lett hölgy e közlést hallva alig észrevehető pillantást vetett felém, majd elfordult és folytatta a beszélgetést az asztaltársaságnál lévő másik olasz úrral, anélkül, hogy megmondta volna a nevét. Szóval, ez furcsa volt, nagyon furcsa. Később azt vettem észre, hogy az osztrák „Bursche” senkit sem tud szóval tartani, csak ül magában és szemléli az eseményeket – gondoltam még mindig annak örül, hogy nem tudtam meg a lett hölgy nevét (hahaha), vagy pedig engem és Adrianot és Robertot és a lettet és Alexiát, a görög lányt próbálja megérteni, vajon miért nevetünk minden fél percben olyan hatalmasakat vörös boros poharainkat a kezünkben tartva. Nem tudom, hogy megértett-e ebből bármit is, de a nyelései után ez már nem érdekelt.

Ez az este is nagyszerű volt. Anyósom szavajárásával élve, a hajóra visszatérve ezt követően gyors alvásban volt részünk. Nem siettünk nagyon haza. Reggel megnéztük a piacot, vettünk némi ajándékot – én madzagra fűzött dalmát datolyát -, majd elindultunk haza Magyarországra.

Útközben láttunk havat, ködöt és részünk volt irdatlanul erős szélben is. Tomi szerint mind a négy évszakon átmentünk azon az egy napon: a nyáron, az őszön, a télen és a tavaszon - igaza volt, de a furcsa az volt az egészben, hogy nem ebben a sorrendben ....