Reggel fél kilenckor bementem
anyámhoz a hátsó házba. Csend volt. Köszöntem. Még egyszer köszöntem, majd még
egyszer köszöntem. Nem jött hang. Aztán beléptem a kis szobájába,
megpillantottam az ágyat, ahol anyám feküdt mozdulatlanul, csak a feje látszott
ki a takarója alól. Úgy feküdt ott. Ismét köszöntem, ugyanolyan hangosan, mint
az előbb többször is és erre már megmozdult. Majd, mint, aki ezer éve nem
látott, akkora mosoly ült ki az arcán egy szempillantás alatt. Az öröm mosolya
volt ez és a csak rá jellemző, utánozhatatlan hangsúlyozással kimondta, amit
mindig ki szokott mondani, amikor meglát: szervúúúsz! Így, az „ú”-t jól
elnyújtva, hogy halljam. E gesztus talán eltúlzottnak tűnhetett volna másnak,
hiszen mi van abban, ha az anya meglátja a fiát? Miért kell ekkora mosolyra
nyílni, ráadásul ilyen hirtelen és miért kell a „szervusz”-t olyan hangsúllyal mondani, mintha tíz éves
gályarabságból tértem volna haza összetört arccal, de legalább élve …
Aludt, a köszönésemmel én
ébresztettem fel, és én már bántam, hogy felébresztettem, különben sem szeretek
senkit felébreszteni. De, ez a mosoly, ez a hirtelen mosoly az arcán … az
kárpótolt. Később elgondolkodtam azon, vajon nem azért is mosolygott-e, hogy ne
érezzem rosszul magam amiatt, hogy felébresztettem - ő ilyen, ismer engem.
