Bringatúra szeptemberben

 

I.

Péntek

1.

Fonyódról indulunk. A tervünk az volt, hogy átkerekezünk Balatonszentgyörgyre, pontosabban a Csillag-várba, ott megtekintjük a kiállítást, majd hazakerekezünk. Azt javasoltam a fiúknak, hogy ezúttal a hegy alatt menjünk, gyorsabb is, meg nem annyira fárasztó, mint a hegyen keresztül. Szerencsénk volt, a délelőtti esőcske elállt, a szél is alábbhagyott. A felhők ugyan nem engedték át a Nap sugarait, de nem volt hideg sem; mondhatnám éppen kiváló biciklis idő volt. Jöttek a kilométerek és a megállások is. Az első megálló rögtön az elején, a Kispipánál megvolt, ennek különösebb oka nem volt, mert fáradtak sem voltunk, meg nem is nagyon volt mit nézni a sínek mellett, de rögtön kiderült, hogy azért álltunk meg, mert Józsiék lemaradtak. Majd’ tíz perc múlva bukkantak fel; Józsi bringája nyergét kellett megszerelni. Ha már szerelés, nosza, tekerjünk csak el az onnan két kilométerre lévő szervizbe! Igen, mert ilyen van ám, bicikliszerviz a fenyőfák alatt egy udvar mélyén rögtön a fenyves-alsói vasútállomás mögött. Micsoda egy romantikus hely az! Egy konténer, benne szerszámok és alkatrészek serege és fémes szag. No meg egy roppant segítőkész ember, a tulajdonos, Béla a neve, ha jól emlékszem. Béla kiselőadást rögtönöz a biciklizésről, a bicikli szereléséről, az alkatrészekről, az alkatrészek beszerzéséről, arról, hogy mi a különbség a Kínában gyártott és az Európában gyártott bringák között, valamint, hogy miért kopik a gumi, továbbá a Nap sugarai milyen hatást fejtenek ki a gumira, ami végül a gumi elöregedéséhez vezet. Mindezen felül még a kérdéseinkre is válaszol. Végül voltak közülünk, akik ittak egy ….. kávét ….. majd folytattuk a túrát Balatonfenyves felé. Én mentem elöl, mutatván az utat. Fenyvesen újra megálltunk a Vachot utca végén. A büfé még nyitva volt, le is telepedtünk, elfogyasztottunk egy kis pohár sört, mert nagyon megszomjaztunk a „ménkű nagy” tekerésben …, majd döbbenten megtekintettük a Balatont. Döbbenetünk oka az volt, hogy mennyire, de mennyire nincs víz a tóban; jó száz métert kell gyalogolni a parttól, hogy a vízhez érjünk. Én ilyet még nem láttam, de a többiek sem. Egyből voltak feltételezések is némelyikünknél arra, mi lehet ennek az oka. Az biztos, hogy eső, az nem volt, tehát a szárazság szóba jöhetett egyik okként, de volt két bizarrabb ok is, amelyek talán nem is annyira bizarrak. Szóval, az egyik, hogy a múlt télen a Balaton befagyott és a jég alól eresztették le a vizet a Sión, hogy ne tűnjön fel senkinek ..., de miért? Erre nem kaptunk választ, úgyhogy ez a magyarázat nem jó. A másik eset pedig tavasszal történhetett, amikor egy, a Dunán veszteglő hajót a Balaton vizével megtöltött Sión hozták fel a Dunáról. Mi igaz ebből? Nem tudom, lehet, hogy semmi. Bármi is az igazság azonban, szomorú, ami történt, nem jó ránézni a víz nélküli iszapos aljzatra. Így vannak ezzel a fiúk is. Most látom, hogy még nem neveztem néven őket, szóval, tehát Józsi, Attila 1, Szabolcs, Attila 2, Karesz, Lujdzsi, alias Lajos. Így voltunk mi heten, huh, remélem nem felejtettem le senkit, Lujdzsi este még hazament, Székely Tomi pedig este érkezett.

Miután kiborzongtuk magunkat „víz nélküli” Balaton látványán, utunkat folytatva megbeszéltük pár szóval, hogy mostantól mindenki a saját tempójával halad és Balatonmária-fürdőn, a csatornánál lesz a következő megálló, addig pedig „cry havoc”, már ami a biciklizés élvezeteit illeti. Józsi, Attila 1, Lujdzsi és Szabolcs el is húznak, Karesz, Attila 2 és én lemaradunk, eleinte beszélgetünk, majd feltámad a szél és szemből kezd fújni.

Szembeszélben az ember magányos lesz, nem beszél, maga van a nyeregben és próbálja elterelni a gondolatait, hogy ne érezze a szelet. A gondolatom elterelésére a legjobb módszer a beszéd, illetve a beszélgetés megszüntetése. Nézem az első kereket, kerülöm a tócsákat, hallgatom a gumi duruzsolását, arra gondolok, miért nem a Gepidával jöttem, aminek fele olyan széles az abroncsa, mint a BCA-mnak. Vékony abroncs, kisebb ellenállás, kevesebb erőkifejtés, kényelmesebb menet. Aztán arra gondolok, hogy a vastagabb abroncs jobban megmozgat, jobban elfáradok, ettől jobban érzem majd magam és jobban alszom – próbáltam keresni jó válaszokat erre az abroncs-kérdésre és azt hiszem, sikerült is, mert máris megérkeztem a következő pihenőhöz, a máriai árok partjára. Az élboly már vagy negyed órája ott volt és egymást méregetve ment az ugratás erről, arról, meg amarról. Rendszer nincs a beszédben, ötletszerű viccek vannak és ötletszerű poénok vannak. Nagyon jó, élvezem, jó a csapat! Előkerül egy farzsebből egy vékony, tenyérnyi nagyságú tégely, amiben lötyög még valami … ennyi … volt … már nem lötyög abban a tégelyben semmi …

Megyünk tovább a balatoni bringaúton egészen Balatonendrédig. Ott letérünk a körútról és irányt veszünk egy mellékúton Balatonszentgyörgy felé.

2.

Hamar átérünk. Enyhe emelkedőn, majd hosszú lejtőn haladunk. Ha lejtő, akkor jön a gondolat, hogy visszafelé jövet ezt bizony majd le kell küzdeni; különben mindig így van, ha biciklivel mész és, ha ugyanarra mész vissza, amerről jöttél ... Persze, ez így nem igaz, mert ahol lejtő van, ott mindig lesz valahol emelkedő is és, ahol van emelkedő, ott valahol lesz lejtő is – függetlenül attól, hogy honnan jöttél és merre mész, oda-e, vagy vissza-e. Kicsi ez az alapigazság, lehet rajta kacarászni is, de, próbáld meg nem figyelembe venni, ha egyszer a canga nyergében vagy … úgyis rádöbbensz, hogy ez így volt, így van és így is lesz!

Szentgyörgyön megmutatom a fiúknak a Szepi nevű éttermet is a falu végén az út mellett, a templom előtt a Csillag-vár felé vezető út elején. Nosza, ha már ott vagyunk, be is térünk. Mindenki rendel kedvére valót és megállapítjuk, hogy … igazam van. A hely jó, az árak barátiak, a pincérnőnek jó a humora, a helyzet magaslatán van, midőn jól tűri kacér tekinteteinket. És kacaj, kacaj és kacaj, lassan már Józsi zoknija színén is kacarászunk, pedig fel sem öntöttünk a garatra és talán nincs is Józsi egyik lábán sem zokni ...

Szepi után sima az utunk s Csillag-várhoz. Kis színes: Luigi nem tud uralkodni magán, előre teker iszonyatos tempóban és kiáll egy kukoricásnál, ahol eltűnik a növények között kis időre; később megkönnyebbülten bukkan fel, arca mosolygós és sokat mondó. Csillag-vár. Ezt írja róla a wikipédia: „Az egykori dokumentumok szerint bizonyossággal állítható, hogy a nevét négyágú, csillag alakú alaprajzáról kapó épületet csak jóval a török háborúk után, 1820–1821 között emelték. Tulajdonosa Festetics László gróf, eredetileg a környező erdőségeiben élő vadállatok miatt vadászháznak rendezte be. Az akkori romantikus korszaknak megfelelően, négy esztendő múltán már árokkal és magas sánctöltéssel egészítették ki, így már valóban egy középkori végvárra hasonlított az objektum.”. Továbbá: „A vár földszinjén a XVI. századi somogyi tájon állandó háborús viszonyokat teremtő török hódoltság korszakának kiállítása tekinthető meg, egy-egy pillanatképet ábrázolva panoptikumszerűen. Így láthatjuk a falusi plébánossal vitatkozó várkapitányt, valamint a borral és hússal lakomázó végvári katonák figuráit, amiket korabeli ruhák és fegyverek másolatai tesznek élethűvé. A belső terem sarkából letekinthetünk a harminc méter mély kút víztükrére. A felső szinten különböző egyenruhákba öltöztetett babák sorakoznak, egyebek közt a magyar huszárság történetét mutatva be: mintegy 150 huszárfigurán tanulmányozhatjuk a régi egyenruhákat. A kazamataszer pincében baba- és plüssállat-kiállítás várja a látogatókat. ….”. Ennél jobban én sem tudtam volna elmondani. Szóval ide jövünk és meg is érkezünk. Először azt hisszük, nem kell belépőt fizetni, ezért könnyű szívvel tekintjük meg a babamúzeumot. Miután ezzel megvagyunk, érkezik egy torzonborz fazon és mindegyikünktől elkér 500 pesót. Érdekes módszer, … de több is veszett Mohácsnál, gondolom. Szemmel látható érdeklődésre tartott számot egy reklám poszter az urak körében, mely éppen a babamúzeum bejáratával ordította a nézelődő szemébe, hogy „Szex panoptikum”. Az intézmény Keszthelyen található és egy netes leírás nyomán a következőket kell róla tudni: „A kiállítás 3 év alatt készült el, a Képzőművészeti Egyetem szobrászművész jelöltjei készítették, a nem kis kihívást jelentő két tucatnyi szilikonfigurát. A korábbról ismert viaszfigurákkal szemben (Madame Tussaud panoptikuma), a szilikonból készültek élethűbbek, tökéletes bőrhatásúak, a megtévesztésig valós élőlények illúzióját kelti. A modelleket gipsz ágyba fektették,majd annak megkötésekor két felé vágták. Ebbe, az így keletkezett üregbe öntötték a szilikont mely megkötése után tükörképe lett élő gazdájának. A mintául szolgáló hölgyek és urak, szintén az egyetem hallgatói közül kerültek ki. A világon egyedülálló kiállítás az amszterdami és prágaival szemben, újszerűségével, merész naturalizmusával - a látogatók szerint - igazi kuriózum; eddig nem látott erotikus csemege. Belépés csak 16 éven felülieknek, prűdek és nyárspolgárok reményeink szerint fiatal korúnak minősítve magukat, távol maradnak tőlünk.” . Luigi biciklizni szeretne. Javasolja, hogy tekerjünk át Keszthelyre …, elvégre azért jöttünk,  hogy biciklizzünk. Sajnos kezd sötétedni, ezért leszavazzuk, de megfogadjuk, hogy oda, nos oda, elmegyünk egyszer. Még megcsodáljuk a kertben kiállított, üvegkalitkába zárt objektumot, ami valójában egy nagy makett és az első (újkori) balatoni hajót formázza hétszeres kicsinyítésben. Tényleg szép. A hajó neve „Főnix” volt és még a XVIII. században építették - ezzel az arra a napra rendelt kultúr-programot letudtuk.

3.

Utunk vissza Fonyódra ugyanott vezet, mint idefelé. Kiemelésre csak a végső szakaszon kiélt bringázási mániám érdemes. Nagyjából azon a szakaszon, ahol a fenyőfák között megbúvó bicikli műhely található, van egy kis kerülőút, mellyel némi előnyre lehet szert tenni – a többiek nem tudtak róla, vagy meg sem fordult a fejükben, hogy arra menjenek. Nem úgy nekem! Levágtam ezt a szakaszt és Józsi és Attila 1 elé kerültem, akik igencsak meg voltak lepődve azon, hogy elébük vágtam jó kétszáz méterrel. És akkor csoda történt! Megbokrosodtam! Iszonyatos tempót diktáltam magamnak és mindenkit otthagytam, még a négycombú Józsit is! Nem akartam, hogy ezen a terepen, ami az enyém és már vagy ezerszer tekertem erre, valaki éppen itt, ezen a végső szakaszon megelőzzön! Furcsa érzésem volt. Nem volt fárasztó a nagy iram és azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hajt valami, vagy valaki… Józsi próbált közelebb kerülni hozzám, de csak egyre távolodtam tőle, vagy ő éntőlem, már nem is tudom, de én voltam elöl, az biztos. Visszatekintettem és egy idő után nem láttam már. A szívem úgy dolgozott, mint egy erőmű, amin azért egy kicsit elgondolkodtam … nem éppen most kéne meghalnom …, amikor vagy öt percbe telik, hogy utolérjenek az első varjak, pardon, fecskék a csapatból …

4.

Este fenn, benn a pincében a háznál móka és kacagás megint. Anyám lángosait kisgyermekek módjára majszolgattuk a pálinkák után és közben. Történetek megint. Én példul Alaszkával jöttem elő. Jack London, az amerikai író sokat élt Alaszkában és volt egy mondása: „A férfiember Alaszkában nem beszél, hanem magában gondolkodik.”. Ennek lett is az éjszaka folyamán következménye, midőn Szabi – észlelve, hogy a kis párna neki kevés, vagy tán nem is volt párnája – kileste, mikor megy a vele egy ágyban alvó Józsi vetni egyet. Ekkor gondolta úgy, hogy magáévá tesz Józsi párnáját, akinek kettő is volt ebből egyszerre. Úgyhogy Szabi Fonyódon, a mi házunkban alaszkázott először. Ezt az esetet megbeszéltük a kicsi reggeliző asztalnál összekkuporodva és megállapítottuk, hogy Szabi alkalmazkodó képessége a körülményekhez fenn északon, a Yukon-deltában is megállná a helyét. Még annyit, hogy Luigi az este folyamán el, Székely Tomi meg meg.

II.

Szombat

A reggeli irány majdnem ugyanaz, vagyis Balatonfenyves, de ott letértünk a tó körüli bicikli útról és Imre-major felé vettük az irányt. A Nap is kisütött és élvezzük a berket, a sima utat és azt, hogy nincs forgalom. A többiek csodálkoznak ezen, mondván nem gondolták volna, hogy ilyen jó kis bringa utak vannak errefelé … pedig, de. Majorka – így hívják az imre-majori „entertainment centert” - zárva, pedig de szerettem volna, ha ott zsíros kenyeret eszünk hagyma feltéttel, ami a hely specialitása. Sebaj, utunkat Pál-Major üszkös romjai felé folytatjuk tükör sima úton magunkban, senki által nem zavartatva. Elhaladunk a ledózerolt egykori településecske mellett, miután közvetlenül előtte kereszteztük a Somogyszentpálra vezető kisvasút síneket. Pál-major után megállunk a kisvasút hídján pihenni. Karesz bő fotózásba kezd, Józsi félrevonul, de azért látjuk, mit csinál a bokorban. Majd megtörténik, amire senki sem számított közülünk: egy Dacia tűnik fel, amelyik a hídon akar átmenni. Szabi megjegyzi, hogy ennek egy az egymillióhoz az esélye, mármint, hogy éppen egy Dacia jöjjön arrafelé a berek kellős közepén már jó távol a civilizációtól. Megjegyzem, hogy itt annak sem lett volna nagyobb esélye, ha egy BMW jött volna arra. Utunkat jó kedvvel folytatjuk tovább immár földúton kis eltévedéssel. Megtekintjük a közigazgatásilag már Somogyszentpálhoz tartozó „hegyet”. Szőlőültetvények vannak ott kis házikókkal. Csend és nyugalom uralja a környéket. Mi is csendben tekerünk magunkba fordulva – kell ez is. Pár kilométer után elérjük a Somogyszentpálba vivő utat, majd diadalmasan betekerünk hazánk e pöttömnyi semi-zsákfalujába. Ott az első utunk a kocsmába vezet. Nem volt nehéz megtalálni a szentpáli kocsmát, mert csak egy van belőle, no meg én már ismertem korábbról, így hát fáklyaként mutattam az utat az újfent megszomjazott társaságnak. Szomjunkat különböző italokkal oltva adomázás zajlik. Hol egyikünk, hol másikunk viszi a prímet – szemünket nem levéve paripáinkról. A következő célpont Csengőd. Ehhez át kell mennünk Somogyszentpálon, közben megtekintjük a falu szélén lévő putrikat, melyekben cigány emberek élnek. Némelyikük integet nekünk, mi visszaintegetünk nekik. A Nap süt, nincs hideg, a kedv jó, maga a Paradicsom. Mellém szegődik egy éltes bácsika az elektromos mocijával és jó egy kilométeren keresztül szóval tartjuk egymást. Megtudom, hogy gerincműtéten esett át és, hogy a barátjához igyekszik, majd elköszönünk egymástól. Ezt követően Attila 2 mesél érdekeseket a new yorki életéről, Székely Tomival figyeljük és érdekes kérdéseket teszünk fel neki. Jócskán le is maradtunk a többiektől. Csengődön bevárnak minket egy harangláb tövében. Pihi, majd irány tovább közúton Nikla, Táska és Buzsák felé. Kemény ez a szakasz, mert ellenszélben tekerünk és vannak hosszú, bár nem túl veszélyes emelkedők is. Niklán nem jut időnk a Berzsenyi-kúriára. A táj szép, nekem az tetszik a legjobban az út ezen szakaszán, hogy simán át lehet látni a Balatonon és Badacsony hegye még itt is uralja a látképet; „spectacular”, mondaná az új-zélandi. Nagyon szétszóródik a társaság, nagyjából három részre. Elöl megy az élboly, Józsi, az Attilák, Karesz és Szabi, majd középen, tőlük úgy négy kilométerre lemaradva én, mögöttem pedig, csak az Isten tudja merre, Székely Tomi. Buzsákban találkozom az elöl haladókkal. Már kezdünk gyökeret verni, amikor a nagyon távolban délibáb-szerű remegésben felbukkan Székely Tomi. Újabb tíz perc, majd fújtatva megérkezik. Szeretnénk rögtön indulni, de nem, megvárjuk, hogy Emerson Fittipaldi is kipihenje magát. Ennek megtörténte után ismét célba vettük a …. khm …kocsmát, amiből itt – a fiúk némelyikének meglepetésére – több is van. A központban, a templom melletti egységben foglalunk helyt és incselkedő gesztusokkal adjuk le a rendelést a csinoska fekete hajú pincérlánynak – én azért vigyázok, hátha valaki felismer, elvégre itt is otthon vagyok kicsit. Eszünk, iszunk és adomázunk megint. Jó egy órát tartózkodunk itt, majd ismét én mutatom az utat, ezúttal Csiszta-puszta felé; mert ez a legrövidebb út innen Fonyódra. Megint ellenszélben haladunk. Csiszta mellett rámutatok a helyre, ahol majd fürödni fogunk holnap. A Fonyódra való érkezéskor ezúttal nem csaptam akkora hajrát, pusztán tíz centiméterrel értem előbb a számomra az út végét jelző kereszteződéshez a rendőrség épülete előtt, mint Karesz. Este megint evés, ivás és beszélgetés a lenti teraszon. Részemről szóba kerül Mozart, Michael Jackson és a Ciname Paradiso című film. Ezen a napon nagyjából ez történt.

III.

Vasárnap

A csiszta-pusztai retró-fürdőben alkalmam nyílt megcsodálni Székely Tomi legendás zeuszi mellkasát, Karesz elhivatottságát a fényképeszet iránt, mert még a medencébe is behozta a gépét, továbbá Józsi mindig-mosolyát, Szabi arcélét, amely bármelyik Norman Rockwell festményen megállná a helyét, Attila 1 gyermeki rácsodálkozását arra, hogy vannak még olyan medencék e kies hazában, amelyeknek egyenetlen és érdes az alja, továbbá Attila 2 készségét arra, hogy jó történetekkel szórakoztassa a közelében lévő homo nembe tartozókat. A víz kiváló és én örülök annak, hogy megismertettem ezt a helyet a skacokkal. Fürdés után még közös fényképezkedés Szilágyi Pötyi jövőbe látó jósasszony molinója előtt, majd indulás haza Fonyódra, majd Balatonszentgyörgye, a Szepi fogadóba újból enni és inni, oda anyu is elkísér minket. A végső cél Budapest, ahová estére kelve meg is érkezünk.

***

Még annyit: szombat este anyám lecsója vitte a pálmát, melyből atomnyi mennyiség nem sok, annyi sem maradt, köszönhetően az alaszkázó uraknak.

Egy barátom apja

Alig hallható, elfúló hangon közölte velem barátom a telefonban, hogy meghalt az apja. 

Pontosan tudtam, mit érez. Apám négyszázkilencvenegy nappal ezelőtt halt meg; azóta nem láttam, nem beszéltem vele, nem hívtam fel őt és ő sem hívott fel engem, nem pöröltem vele, és azóta nem járt azon a fejem, vajon miről maradok le, ha ő elmegy egyszer. Elmondott mindent, amit csak ő tudott? Megkérdeztem tőle mindent, amit csak őt tudott? Megvannak a válaszok? Maradtak kérdéseim? Most derült csak ki nem rég, hogy amikor apám végleg elhatározta, hogy elhagyja Öntést valamikor az ötvenes években, Miska bácsi – az egyik nagybátyám – egészen Székesfehérvárig kísérte apámat a vonaton. Egészen addig próbálta őt visszatartani, rábeszélni arra, hogy ne menjen el, próbálta megértetni vele, hogy nem hoz jó döntést, ha elmegy, egyedül lesz idegenben, senkire nem számíthat, különben is ott van ő, Miska, aki igenis szereti a legkisebbik Szücsöt. Így rövid "ü"-vel, mert apám az anyakönyvi bejegyzése ellenére hosszú "ű"-vel írta a nevét. Apám és Miska nagybátyám viszonya bensőséges volt, ez már kis koromban tudtam. Más, mint a többi testvérével. Apám róla beszélt a bátyjai közül a legtöbbet és a legrészletesebben az ő történeteit ismerte, nem csoda, ha a róla szóló történetek voltak a legszórakóztatóbbak. A kereszt felhegesztése a kapuvári templomtoronyra, továbbá a hazaérkezés egy Hansával ’45 telén a havas pusztaságon át Osli felől, az egy hetes alvás egy székesfehérvári pincében, miközben „odafönt” forgott a front, hol orosz, hol német szavak hallatszottak; ezek mind emlékek voltak, amiket vagy apám, vagy Miska bácsi mesélt. Bármennyire is volt azonban kitüntetett szerepe Miska bácsinak apám életében, az a szóbeli családi legendáriumban otthon az Iglói-köz mélyén nem volt kizárólagos. Sokat hallottam a többi nagybátyámról és nagynénémről is; Józsefről, Istvánról, Miklósról, Ágnesről, Máriáról, Gizelláról és Panniról. Már egyikük sem él, és ha lenne kérdésem velük kapcsolatban, akkor már apám sem tudná elmondani őket. Ebben azonban megnyugodtam, nincs üresség és nincs hiány. Mindent megkérdeztem tőle, mindent megválaszolt, mindent elmondott magától és én mindent meghallgattam. Nincs titok és ez nagyon fontos! Eszembe jut egy ismerősöm, aki egy őszinte pillanatában évekkel ezelőtt mesélt nekem, hogy „Szűcs úr, tudja, apámmal kapcsolatban egyvalami bánt, de az nagyon, hogy az utolsó öt évben nem beszélgettünk egymással, mert büszke voltam. Tudja?! Büszke! Csak azt tudnám, hogy mire voltam büszke?! Mire megyek a büszkeségemmel most, hogy már soha többet ebben a büdös életben nem beszélhetek vele.”. Hát igen, ezek végleges dolgok, nincs visszaút, ami el lett rontva, az el lett rontva - gondoltam és nem értettem akkor, miről beszél nekem ez az ember …

Mindezek miért jutottak eszembe az után, hogy apja halálhírével felhívott a barátom? Azért, mert együtt érzek vele, sajnálom őt, talán segíteni is tudok valahogyan. Nemsokára találkozunk.

Utóirat

Végül is nem találkoztam a barátommal. Először azzal hívott fel, hogy a megbeszélt időpont nem jó, mert nem ér rá, ezért megbeszéltünk egy másik időpontot. A másik időpont sem volt jó, akkor sem ért rá és akkor is felhívott emiatt, viszont közölte, hogy legközelebb mikor jön abba a városba, ahol lakom, és akkor majd ebédeljünk együtt. Aznap felhívtam a barátomat. Nem vette fel a telefont, viszont küldött egy üzenetet, hogy tárgyal és a tárgyalása után majd felhív. Nem mondom, hogy „természetesen”, de nem hívott fel és azóta sem hívott fel. A világ neki így kerek-egész. Ezek véglegesnek tűnő dolgok, nincs visszaút; ami el van rontva, az el van rontva.