Csend

Fonyód az ismert adatok alapján a története során kétszer volt frontvonalon. Először akkor, amikor a török a XVI. században délről északra terjeszkedve egyre mélyebben nyomult be a királyi Magyarország területébe. Másodszor pedig a XX. században, 1944-1945 telén, amikor a szovjet Vörös Hadsereg Bécs felé haladva elérte a Balaton déli partját.

1566-ra a somogyvári bencés apátságot a török már lerombolta, Hács lakóit elpusztította, a Templom-hegyen épített templomukat felégette, a Fokon lévő kikötőből pedig dereglyéikkel időről-időre összecsaptak a ma Szigligetnek nevezett település előtti vizeken Fonyódra árut és fegyvereket szállító magyar dereglyékkel. Fonyód Keresztúr mellett akkoriban az egyetlen olyan település volt, amely a Balaton déli partján néhány évtizedig ellenállt a hódítónak, hogy aztán a török 1572. augusztusában valamennyi lakóját elpusztítsa, vagy rabigára fűzze, a palánkvárat pedig leromolja.

A helyre ekkor majd’ 160 évre csend borult. A török nem tartotta sokra a területet, a szárazföld felől amúgy is nehezen volt megközelíthető. Telek, tavaszok, nyarak és őszök követték egymást úgy, hogy az északi szélbe nem keveredett emberi hang és nem volt senki, aki a Balaton vizéből ivott volna. Tanútlan telek teltek el nagy havazásokkal, tavaszok teltek el rügybe fakadt fákkal és madárszóval, nyarak teltek el nagy meleggel, az őszökön köd ülte meg a tájat és eső mállasztotta a partfalat. Amikor éppen nem történt semmi, akkor csend volt. Emberi szemmel az idő megállt azon a helyen, amit azelőtt Scolondnak, vagy Funoldinak hívtak.

Belegondoltál ebbe? Ott, ahol ma az emberi élet megannyi jelével találkozol, fürdesz, élsz, alszol, és megtanulsz írni-olvasni, szeretkezel, barátkozol, táncolsz, vagy leéled az életed, melynek kereteit a dombok, a völgyek és a tó adja, ott egyszer, régen, több emberöltőnyi időn keresztül évszakok követték egymást, a fagy, a rügyek, a meleg és az esők. Embertelenül.

Kimegyek a teraszra éjszaka, hallgatom a szemközti erdőt, nézem a csillagokat. Ahogy a szellő finom fuvallata röpke pillanatra egymáshoz érint két falevelet, hogy azok hajbókoló mozdulattal vegyenek egymástól búcsút a következő pillanatig, amikor újra megérintik egymást és szemlátomást nem tudnak ezzel betelni, úgy vagyok én is az erdővel és a csillagokkal. Olyankor egyszerre érzem a régi évszakokat, a hosszú időt és a csendet.

Ők

Jézus! Ma megint láttam őket! Ma megint ott álltak a fehér autójuk mellett és megint bevásárolni jöttek. Ma megint ott voltam, ahol ők voltak, pedig megint mennyire szerettem volna elkerülni őket. Mert nem jó emberek. Mert nem jó rájuk nézni. Mert nem jó, ha rám néznek. Mert nem jó szólni hozzájuk. Mert nem jó hallgatni őket. Mert mást mondanak, amikor veled vannak, és mást, amikor nem, amikor pedig őszinték hozzád, azt nem azért bánják meg, mert megbántanak, hanem azért, mert éppen őszinték, és ezt alig valaminél gyűlölik jobban, mint belátni és megbánni bármit ebben az életben. Mert az egész nyomorult életük hazugság.

Ma délután

Ma délután volt egy pillanat, amikor megmagyarázhatatlan módom belém költözött egy XV. századi magyar jobbágy lelke, amely éppen itt kóborolt a szobánkban. Egy hirtelen villanást éreztem, amely az életének egyben az utolsó pillanata volt, az a pillanat volt, amikor éppen átfordult a halálba, midőn egy másik jobbágy kaszája Hajdúböszörmény mellett alulról fölfelé tartva, szeméremcsontja fölött beléhatolva és bal lapockája mellett kijőve felnyársalta őt. Nem sokáig élt e mozdulatot követően. Kínjai nagyok voltak és a legvégén volt egy rémült felismerés is, a rádöbbenés arra, hogy ő most éppen meghal, itt most véget ér az élet és jön valami ismeretlen. Erről az ismeretlenről néhány perccel később kiderült, hogy nem is annyira ismeretlen; eleinte rémisztő volt neki az a másik forma, amelybe testét elhagyva belekerült, de később a lehető legtermészetesebbnek tartott mindent, ami éppen körülveszi. Szeretetet, megbocsátást és nyugalmat, csupa jót és időtlenséget érzett. Emlékezett a „földi” dolgokra is, a feleségére, a gyerekére, a földre, ahol éjt nappallá téve robotolt, Magyar Áron uramra is emlékezett, akinek a parancsára ő is kiegyenesítette a kaszáját, ahogy Balog Ádám is tette ezt Ucsi Tamás parancsára, aki miatt végül is meghalt. Mert a viszály magvait, ami a két földesúr parasztjait egymásra ugrasztotta az Úr 1500. június havában, Ucsi Tamás ültette el, midőn nem átallotta parasztjaival rendszeresen meglopatni Magyar Áron falvait, különösen Rémfalvát, ahol az a jobbágy is lakott, amelynek a lelke egy pillanatra belém költözött ma délután.

Furcsa volt, nagyon furcsa. Jött és ment. Már nincs itt, de itt hagyott egy érzést, egy idegen és mégis ismerős érzést. Idegen volt, mert nem volt közöm ehhez az emberhez, de ismerős volt mégis, mert amit – jobb szó híján – felfogtam belőle, az mélyen gyökerezik az ember lelkében.

Voltam, éltem, meghaltam. Most éppen nem vagyok. Most a csöndben vagyok, de lehet, hogy már úton vagyok valamikor a z élet felé éppen. A lelkem két megszületés között időtlenül kóborol. Aztán megszületek megint, újra élek és megint meghalok, és megint belezuhanok a nyugalomba. 

Így vagy ezzel te is. Ti élők ebből nem tudtok semmit és én sem tudok, amikor éppen élek, hacsak meg nem érzem, hogy így működik a világ a kezdetektől fogva. Egyszer sikerült ezt megéreznem, a ti fogalmaitok szerint nagyon régen. Ma éppen beléd cikáztam. Egy korábbi létem egyetlen érzetét megosztottam veled ma. Elmondom hát, Szentfurkósi Barka József vagyok, volt egy feleségem és volt egy gyerekem is, nagyon szerettem őket, 1475. január 2-án születtem és 1500. június 15-én haltam meg Balog Ádám által Ucsi Tamás parancsára nem messze Hajdúböszörménytől, Rémfalva határában.