Ma délután

Ma délután volt egy pillanat, amikor megmagyarázhatatlan módom belém költözött egy XV. századi magyar jobbágy lelke, amely éppen itt kóborolt a szobánkban. Egy hirtelen villanást éreztem, amely az életének egyben az utolsó pillanata volt, az a pillanat volt, amikor éppen átfordult a halálba, midőn egy másik jobbágy kaszája Hajdúböszörmény mellett alulról fölfelé tartva, szeméremcsontja fölött beléhatolva és bal lapockája mellett kijőve felnyársalta őt. Nem sokáig élt e mozdulatot követően. Kínjai nagyok voltak és a legvégén volt egy rémült felismerés is, a rádöbbenés arra, hogy ő most éppen meghal, itt most véget ér az élet és jön valami ismeretlen. Erről az ismeretlenről néhány perccel később kiderült, hogy nem is annyira ismeretlen; eleinte rémisztő volt neki az a másik forma, amelybe testét elhagyva belekerült, de később a lehető legtermészetesebbnek tartott mindent, ami éppen körülveszi. Szeretetet, megbocsátást és nyugalmat, csupa jót és időtlenséget érzett. Emlékezett a „földi” dolgokra is, a feleségére, a gyerekére, a földre, ahol éjt nappallá téve robotolt, Magyar Áron uramra is emlékezett, akinek a parancsára ő is kiegyenesítette a kaszáját, ahogy Balog Ádám is tette ezt Ucsi Tamás parancsára, aki miatt végül is meghalt. Mert a viszály magvait, ami a két földesúr parasztjait egymásra ugrasztotta az Úr 1500. június havában, Ucsi Tamás ültette el, midőn nem átallotta parasztjaival rendszeresen meglopatni Magyar Áron falvait, különösen Rémfalvát, ahol az a jobbágy is lakott, amelynek a lelke egy pillanatra belém költözött ma délután.

Furcsa volt, nagyon furcsa. Jött és ment. Már nincs itt, de itt hagyott egy érzést, egy idegen és mégis ismerős érzést. Idegen volt, mert nem volt közöm ehhez az emberhez, de ismerős volt mégis, mert amit – jobb szó híján – felfogtam belőle, az mélyen gyökerezik az ember lelkében.

Voltam, éltem, meghaltam. Most éppen nem vagyok. Most a csöndben vagyok, de lehet, hogy már úton vagyok valamikor a z élet felé éppen. A lelkem két megszületés között időtlenül kóborol. Aztán megszületek megint, újra élek és megint meghalok, és megint belezuhanok a nyugalomba. 

Így vagy ezzel te is. Ti élők ebből nem tudtok semmit és én sem tudok, amikor éppen élek, hacsak meg nem érzem, hogy így működik a világ a kezdetektől fogva. Egyszer sikerült ezt megéreznem, a ti fogalmaitok szerint nagyon régen. Ma éppen beléd cikáztam. Egy korábbi létem egyetlen érzetét megosztottam veled ma. Elmondom hát, Szentfurkósi Barka József vagyok, volt egy feleségem és volt egy gyerekem is, nagyon szerettem őket, 1475. január 2-án születtem és 1500. június 15-én haltam meg Balog Ádám által Ucsi Tamás parancsára nem messze Hajdúböszörménytől, Rémfalva határában.