A vacsora

Az utcára köd ereszkedett, átszüremkedett rajta a környező bérházak ablakaiból a fény, nyugalom, csend és hideg volt már. Elült a város délutáni zaja. Csak néhány, nyakát a kabátjába húzó, gallérját egyik kezével összefogó ember tartott határozottan egy távoli, vagy közeli helyszín felé. Felbukkant egy kacarászó pár is, a nő a férfi bal oldalán karolt belé párjába és próbálta ugyanúgy szedni a lábát, ahogy a férfi. Nem állt jól neki, de ez nem számított, mert szemmel láthatóan jól érezték magukat együtt. A férfi erősen gesztikulálva mesélt valamit a nőnek, aki fél percenként, hirtelen feltörően belenevetett a ködbe. Néhány percig hallottam ezeket a felcsattanó nevetés-foszlányokat, majd teljesen elhalkult az utca és újra csönd lett. A vendéglőben Heather, Tom és Harry már várt. Istenem Heather! Istenem Tom! Istenem Harry! – gondoltam. Újból eltelt egy év! Mindig találkozom velük december közepén. Kabátomat és kalapomat egy üres fogasra tettem, majd odamentem barátaim asztalához és mindegyiküket külön üdvözöltem. Heathernek csókot is nyomtam az arcára, olyan szép volt most is, majd leültem az asztalukhoz.

-          Bradockot ismerted? – kérdeztem Tomtól.

-   Bradockot nem ismertem, hanem ismerem – válaszolta Tom, miközben rágyújtott Osmond márkájú cigarettájára.

-          Azt kétlem barátom, mert Bradock meghalt - mondtam.

-          Meghalt? Hogyhogy meghalt – kérdezte Tom?

-    Meghalt annak rendje és módja szerint, még 2009-ben. Tudod, mennyire odavolt a lovaiért, akkor is a lovardában volt, amikor meghalt. Egyik pillanatról a másikra. Volt Bradock, nincs Bradock. Tavaly tudtam meg, elszomorított.

-          Én sem tudtam, sajnálom – mondta Tom.

-          Én is sajnálom – mondtam.

-          Volt egy stílusa, az biztos – mondta Tom.

-          Volt neki – mondtam.

-          Mindig tiszteletlenkedett a bíróval a tárgyalóteremben, meg volt győződve arról, hogy ez kellett az ügyfeleinek, akik így zokszó nélkül benyakalták a büntetést – mondta Tom.

-          Igen, ő így szokta. Általában így szokta. Olyan volt, mint a lovai és az ő szemében az emberek is olyanok voltak, mint a lovai, akikkel keményen, férfiasan, szigorúan kell bánni, különben nem lesz tekintélyed előttük. Szerintem ő ezt így gondolta, és komolyan gondolta. Arra sokat adott mindig, hogy tekintélye, az legyen. Ezért viselkedett úgy, mint a lovai - a lovaival is és az emberekkel is. Egyszer egy nagykövet meglátogatta a lovardájában a tolmácsával. A nagykövet kimért ember volt, finom dolgokhoz volt szokva, szerette a jó ruhákat és a kellemes társaságot, nem szeretett a társaság középpontjában állni, de ki sem vonta magát abból a közegből, ahol a kedve szerint éppen volt. Kubai szivart szívott, ha jól emlékszem Partagas-t. Emlékszel, tavaly olyat szívtunk az Adriánál – vetettem közbe. - Szóval, ez a finom ember meglátogatta Bradockot a tolmácsával egy őszi napon a lovardánál.

-          Más nem volt velük? – kérdezte Tom.

-          Nem, csak ketten mentek – feleltem.

-          Te ott voltál? – kérdezte Tom.

-          Nem, nem voltam ott, egy barátom volt ott, tőle tudom – válaszoltam.

-          Aha. Jó, akkor mondjad csak – mondta Tom és jókorát szívott a cigarettájába, majd megforgatta a füstöt a szájában és úgy tett, mintha meg is rágta volna a füstöt. E művelet szemmel láthatóan nagy élvezettel töltötte el.

-          A nagykövetnek vágtázni támadt kedve - folytattam. – Érted? Rá akart ülni egy lóra és vágtázni szeretett volna a lovon. Először azzal jött, hogy a csalánosban szeretne vágtázni. Erről lebeszélte Bradock. Megmagyarázta neki, hogy a lónak ugyanúgy csípi a bőrét a csalán, ahogy az embernek. Különben meg, senki sem látja, mit rejt a csalános, lehet ott fatuskó is, vagy árok, amelybe, ha belevágtázik, a ló bizony a lábát, a nagykövet pedig a nyakát törheti. Mivel a nagykövet egyiket sem akarta, ezek után letett arról a szándékáról, hogy a csalánosban lovon vágtázzon. Előjött azonban egy másik ötlettel. Megkérdezte, ha már egyszer nem vágtázhat lovon a csalánosban, akkor vágtázhat-e lovon hegynek felfelé. Erre Bradock megkérte a tolmácsot, közölje a nagykövettel, hogy csak a barmok vágtáznak lovon hegynek felfelé és a nagyon nagy barmok pedig az ő lovával. A tolmács erre megkérdezte, szó szerint kívánja-e Bradock, hogy lefordítsa ezt a mondatot a nagykövetnek. Bradock szó szerint kívánta. A tolmács lefordította és a nagykövet majdhogynem haptákba vágta magát megértve, hogy Bradocknak nem tetszik az ötlet, hogy a nagykövet az ő lovával hegynek felfelé vágtázzon. Mondom, intelligens ember volt a nagykövet. Azt már nem tudom, hogy aznap a nagykövet vágtázott-e, vagy egyáltalán lovagolt-e Bradock lovardájában. Az biztos, hogy aznap délután egy emberrel többen voltunk, akik megismerték Bradocknak a lovakhoz és az emberekhez való viszonyát.

-          Miért? Talán nem volt igaza Bradocknak? – kérdezte Tom újabb füstadagot fújva ezúttal majdnem bele a képembe.

-          De igaza volt – válaszoltam.

-          Akkor? Mi a gond? – kérdezte Tom.

-         Nincs gond. Csak azt akartam, hogy megtudd ezt a részletet Bradock életéből és, ha úgy tartja kedved, akkor nevess egyet – mondtam.

-          Nevetni? Nem láttad, hogy nevettem? – kérdezte Tom.

-          De láttam. Szóval, akkor jó volt a sztori? – kérdeztem.

-          Igen, jó volt a sztori. Te szeretsz sztorizni? – kérdezte Tom.

-          Azt hiszem szeretek. Jobb, mintha csak itt ülnénk egymás mellett és azt figyelném, mikor, milyen irányba fordítsam el a fejem, amikor kifújod a füstöt. Azt a rohadt, büdös füstöt! Nem tudsz jobb cigit szívni, csak ezt az Osmond-ot? – tettem fel a kérdést.

-          Tényleg büdös? – kérdezte Tom.

-          Igen az, és büdös lesz tőle mindenki és te is az vagy – mondtam.

-          És az baj? – kérdezte Tom.

-          Menj a francba! Tudod Tom, nem baj –visszafogtam magam. - A lényeg – mondtam -, hogy együtt vagyunk és velünk van még Harry is és Heather is. Nézd, Heather milyen csinos ma este. Figyeld csak azt a fazont annál az asztalnál, én figyelem már egy ideje! Az előbb elkaptam egy pillantását, Heathert nézte, de csak egy pillanatra. A feje mozdult, de a szeme nem, az megakadt félúton. Szerintem gyalázatos gondolatok jártak a fejében és lehet, hogy még most is azok járnak a fejében, pedig egy másik nőhöz beszél. Harry meg most is fehérbort iszik, pedig a vörös jobban illene hozzá. Azt mondta, kipróbál valami magyar bort.

-          Aha – mondta Tom teljesen közönyösen.

-         Mi van veled? Mi a fene van veled, Tom? Ülsz itt mellettem és mindenben igazat adsz, vagy kötekedő kérdéseket teszel fel. Ne adj mindenben igazat és ne kötekedj! Nem vagy jó társaság, Tom – mondtam.

-          Az előbb fájt a fejem, ha köd van, mindig fáj, különben meg sok munkám volt ma, alig értem ide. Ne haragudj, ha hülye vagyok. A nagykövetes történeted jó volt. Bradock tényleg ilyen volt.

-          Igen, ilyen volt. Isten nyugosztalja! – mondtam

-          Isten nyugosztalja! – mondta Tom.

Én is elővettem a cigimet, rágyújtottam és jóízűen fújtam ki az első slukkot, majd a cigarettát jobb kezem mutató – és középső ujja első ujjpercei közé fogva folytattam.

-        Azért én nem gondolok rá jó szívvel – mondtam.

-              Miért nem gondolsz rá jó szívvel? – kapcsolódott be a társalgásba az addig magában borozgató Harry.

-          Tisztában vagyok azzal, hogy halottról jót, vagy semmit, de ebben csak Bradockot követem. Szóval, azért nem gondolok rá jó szívvel Harry, mert Bradock önző volt. Magához akart idomítani minden gyanútlan embert. Engem is. Cinikus volt és utálatos volt. Talán emiatt szerette annyira a lovakat. De tudod, mit? Nem érdekel. Sokkal jobban érdekel, hogy mit iszol most – mondtam.

-                Bort. Fehér bort – válaszolta Harry.

-                Na és milyen? – kérdeztem

-                Jó – felelte Harry.

-                Ittál már ilyen bort? – kérdeztem

-                Nem, pont ilyet még nem. Fűszeres-gyümölcsös. Éppen jó ehhez az asztalhoz – mondta Harry.

-                Miért, milyen a mi asztalunk? – tette fel a kérdést először megszólalva Heather.

-                Drága Heather! Nézz körül, kinek a ruháján vannak bazsalikom levelek a körülöttünk lévő asztaloknál ülő hölgyek között? Na, látod, csak rajtad van olyan ruha, amin egy fűszernövény levele adja a dekorációt. Nézd Dickie nyakkendőjét! Azon meg, nem is tudom, cseresznye, Dickie? – kérdezte Harry.

-                Málna – feleltem.

-                Szóval, vöröslő málnaszemek díszítik Dickie zöld színű nyakkendőjét. Dickie, mondták már, hogy ez undorító? Hogy jöhetsz ide ilyen hányingert keltő nyakkendőben, Judit nem nézett rád otthon mielőtt ide indultál?

-                Egyedül öltöztem fel – válaszoltam.

-                Az látszik is barátom, hadd nézzem a zoknidat. Az legalább fehér? Jól menne a fekete öltönyödhöz. – Megmutattam Harrynek, milyen zokni van rajtam. – Látom, térdig érő fekete zokni van rajtad. Még jó! Nézzetek Tomra! Ma elvesztett egy pert, pedig, ha egy kicsit is jobban figyel, megnyerhette volna. Amikor ma délután elmondta, hogyan járt nem sokkal korábban a kerületi bíróságon Mr. Manahan-nél, csak a fejemet fogtam. Mi az, hogy nem megy el az első tárgyalásra és nem kéri a tárgyalás távollétében való megtartását felperesként. Az ökre. Tényleg egy tökkelütött ökör vagy Tom! Az ügyfél mit szólt ehhez? Kerülsz te még ezért Mr. Tothem elé a Kamarában, aztán magyarázkodhatsz – szólt keményen Harry úgy, ahogy csak ő tudott szólni, ha álszent akart lenni, miközben rám kacsintott. - Arcát felém fordítva jól látható volt a két gödröcske, amik akkor keletkeztek, ha Harry nem gondolta komolyan, amit éppen mondott, viszont mulattatta, ha valaki mégis komolyan vette őt. Undok egy tulajdonság, hamis volt ez így, de jól állt neki annak a szemében, aki ismerte őt. Az asztalnál mindenki ismerte, úgyhogy Harry nyugodtan mondhatott bármit. Máskor voltak azonban, akik nem ismerték és Harry időnként erre egyáltalán nem volt figyelemmel. Néhányan utálták Harryt, néhányan idővel megszerették, de mindenki gondolt róla valamit, jót, vagy rosszat.

-                Majd rendbe hozom – válaszolta Tom nyugodtan, mint aki már ezerszer átélte Harry élcelődését és pontosan tudta, hogy Harry ezt mennyire élvezi.

-                Rendben van, – folytatta Harry – rátok néztem és látok bazsalikomot, málnát és Tom személyében egy tökkelütöttet is, és arra gondoltam, hogy legyen a bor, amit iszom, szóval, legyen fűszeres-gyümölcsös bor.

-                Aha, már értem – mondta Tom és ismét belerágott az Osmondja füstjébe, majd a két orrlyukán úgy fújta ki a füstöt, hogy dús szakálla kis időre felfogja.

-                Szóltam a pincérnek – folytatta Harry – és fűszeres-gyümölcsös bort kértem. Nem értette a kérésemet elsőre. De hát láttátok, mit értetlenkedett itt az előbb.

-                Én csak azt láttam, hogy vagy két percig magyaráztál neki valamit kedvesen – szólt Heather.

-                Hát igen, viselkedni azt tudok, látom figyeltél. Szóval, kedves voltam, elvégre a boromról volt szó, a fűszeres-gyümölcsös boromról – szólt Harry.

-                Na, de miért magyart? – kérdezte Tom.

-                Azért magyart, mert nincs más fűszeres-gyümölcsös boruk én meg még nem ittam magyar bort, sőt azt sem tudtam eddig, hogy van magyar bor – mondta Harry.

-                És, ez most kit minősít, Harry? A bort, vagy téged, vagy azt az országot? – kérdezte Tom.

-                Nem tudom, de nem is érdekel, hogy kit minősít, fáradt vagyok, hogy ilyeneken gondolkozzam. Sőt, megmondom, pillanatnyilag nem is akarok gondolkodni sem. Na jó, Bradock az előbb érdekelt. Elég nekem, hogy megint itt vagyunk ennél az asztalnál a fűszeres-gyümölcsös ruháitokkal és ruharészeitekkel, hogy Tomról már ne is beszéljek... Ez elegendő ahhoz, hogy fűszeres-gyümölcsös bort igyak, nem? Különben meg ezt figyeljétek! Az előbb a pincér idehozott egy kritikát erről a borról. Ilyet még nem olvastam. – Harry azzal elővett egy borlapot, ahogy ő mondta, bornaplót, fellapozta és felolvasta az alábbi részt: „A cserszegi fűszeres friss, ropogós, muskotályos, bodzavirágra emlékezető illatú, gyümölcsös bor. Élénk savai kellemesen harmonizálnak fűszeres ízével. Ízvilágát a rendkívül friss gyümölcsösség és üde, szomjoltó savak határozzák meg.” – Na, ehhez mit szóltok? Ilyen bort kértem és ilyen bort iszom most a jelentétetekben – mondta Harry.

-                Harry, teljesen odavagyunk tőled – mondta Heather.

Az ezt követő néhány szemlélődő, csendes percben megjelent a pincér és felvette az ételrendelést. Ennyi idős korára már mindenki ügyelt arra, hogy az étlapot becsukja, így jelezve a pincérnek, hogy jöhet a rendelést felvenni. Minden nagy rutinnal történt. Úgy tűnt, a pincér mindegyikünk esetében fejben jegyezte meg, hogy ki, mit rendelt, beleértve ebbe az első fogást, a második fogást és Heather kivételével a desszertet is. Heather közölte, majd eldönti, szeretne-e desszertet is. Harry erre azt mondta, desszert nélkül nem vacsora a vacsora, mert a desszert hiánya az előtte elfogyasztott étel meggyalázásának minősül, melyet még a kávé fogyasztása sem ellensúlyozhat, legyen a kávé akár olasz pörkölésű ugandai is. Heather megköszönte Harry véleményét, hangsúlyozva, hogy érzékelte ugyan Harry ismeretei mélységét a kávépörkölést és az ugandai kávét illetően is, de legalább ekkora latba esik nála saját véleménye az alakjáról, elvégre kívánatos szeretne még lenni Michael előtt. Ezen a társaság harsányan nevetett, Heather is. Michael Heather férje volt. Tom közölte Heatherrel, hogy ne aggódjon Michael miatt, mert amit Michael lát, azt ők is látják és semmi ok az aggodalomra. A társaság ezen is nevetett. Miután a társaság végre újra levegőt kapott és miután a pincér távozott a rendeléssel, néhány másodpercnyi csönd után megszólaltam.

-                Elmondtam már Maxim történetét? - kérdeztem

-                Ki az a Maxim? – kérdezte Heather.

-                Maxim egy orosz. A múlt évben találkoztam vele és egy ügy kapcsán volt alkalmam megismerni az álnokság bugyrait – mondtam.

-                És miből gondolod, hogy ez érdekel minket, Dickie? – kérdezte Tom.

-                Tom, tényleg elegem van belőled – válaszoltam. – Már kezdtem reménykedni, amikor Heather és a desszert kapcsolatáról értekeztünk, hiszen majd’ lefordultál a székről, amikor Michaelt hozta szóba Harry. Most meg, …. de tudod mit? Elmondom, és azt kezdesz vele, amit akarsz – mondtam.

Tom, Heather és Harry egymásra néztek és megint csak kacagtak és én is kacagtam.

-                Akkor jó. Szóval, ez a Maxim mindig kínosan ügyelt arra, hogy a társaságában lévő emberek lehetőleg ne érezzék jól magukat. Ez nem okozott nehézséget neki, mert undok volt, annyira undok, hogy ezt már észre sem vette. Az undokság nála reflex volt és ez a reflex, amint késztetést érzett arra, hogy megnyilvánuljon, bizony meg is nyilvánult. A késztetést pedig az emberi társaság adta, az az egyszerű, mindennapos körülmény, hogy rajta kívül egy légtérben megfordult még legalább két másik személy, aki szólt hozzá, vagy akihez ő szólhatott. Ez utóbbi esetben hagyták el a száját olyan mondatok, hogy „Rég nem láttalak Borisz Valentyinovics, nagyra nőtt a hasad, látom, anyai örömök elé nézel!” vagy „Rég nem láttalak Borisz Valentyinovics, jó nagyra nőtt a hasad, mikor szülsz már?”

-                Rendben van, de ki az a Borisz Valentyinovics? Ez nem férfinév? Úgy hallottam, hogy a Borisz nálunk is és Moszkvában is férfinév. – vetette közbe Heather, miközben rágyújtott egy vékony Dawson’s márkájú cigarettára.

-                Igen, éppen ez az Heather, a Borisz Oroszországban is férfinév és Borisz Valentyinovics valóban férfi volt, ennélfogva szóba sem kerülhetett, hogy anyai örömök elé nézzen – válaszoltam. - Borisz Valentyinovicsnak azonban megnőtt a hasa, mielőtt újra találkozott volna Maximmal és Maxim így hozta Borisz Valentyinovics tudomására nem különösebben kifinomult módon, hogy, hogy is mondjam, köpcös lett kissé. Szóval ő ennyire volt finom, udvarias, kedves és szeretetreméltó – mondtam.

-                Szerintem meg egy szemétláda volt ez a Maxim – mondta Tom. – Például én sem beszélek így veled, Dickie, pedig te is kissé köpcös lettél az elmúlt fél évben – ezen megint kacagott a társaság. – De, tudod, mit? – azzal Tom olyan közel hajolt hozzám, hogy az Osmondja bűze beterítette az arcomat: Dickie, Dickie, Dickie! Köpcös lettél! Ha állsz – mondta -, nem esne le a hasadról egy whisky-s pohár, nem tudod bekötni a cipőfűződet, sőt szerintem a sliccedet is csak tükör előtt tudod lehúzni, hogy másról már ne is beszéljek, Dickie. Dicki, Dickie, Dickie! – és jobb mutatóujját rázva csalfán rám nézett. - Rég nem láttalak Dickie, nagyra nőtt a hasad, látom, anyai örömök elé nézel, de tovább megyek, rég nem láttalak Dickie, nagyra nőtt a hasad, mikor szülsz már? Mond csak, milyen így az élet? – kérdezte mesterkélten artikulálva Tom, a szeme csillogott és ősi, ösztönös vadász-izgalommal, összeszűkített szemhéja ellenére is mosolygósan várta a válaszomat.

-                Drága Tom – mondtam. – Látom, elkaptad Maxim tökét! Még akkor is, még ha túlzol is. Egészen jól érted, hogyan lehet valakit megbántani. Ezt szeretem benned! Felfogni, átlátni, megérteni, élni vele a másodperc tört része alatt úgy, hogy egy pillanatig se gondolja az ember, hogy komolyan gondolod, amit mondasz, mert nálad ez, hogy is mondjam csak, várj, megvan! Stílusgyakorlat, sőt már majdnem művészet, tényleg kell hozzá intelligencia – bókoltam Tomnak.

-                Miért, talán fel tudod húzni a sliccedet? – kérdezte Tom és megveregette a vállamat.

-                Nem – válaszoltam önkéntelenül.

Ekkor olyan erővel tört fel a nevetés, hogy fejek fordultak felénk a környező asztaloknál. Ehhez hozzájárult, hogy Heather bal kezével erőteljes koppanást hallatva akkorát csapott az asztalra, hogy felborult Harry boros pohara. Megint alig kaptunk levegőt és megint időbe telt, míg valamelyikünk meg tudott szólalni, miután a pincér eltakarította a bort az asztalról. Harry kért egy új pohárral.

-                Ha ezt hallaná Maxim, talán megváltozna – mondta Harry még mindig rázkódva a nevetéstől

-                Nem hiszem, nem ilyen fából faragták – mondtam, most már lenyugodva. - Maximból hiányzott a tapintat, az empátia, továbbá a törekevés arra, hogy a társaságában jól érezzék magukat az emberek. Ő ilyen volt, nem siklott el beszélgetőtársa egyetlen gyenge pontja felett sem, hanem azonnal és kíméletlenül emlékeztetett mindenkit a tökéletlenségére, mintha ebből bármilyen épületes beszélgetés kibontakozhatott volna, ami ugye nem lenne rossz, de ez nem is érdekelte őt. Jellemezni ezt két körülménnyel lehetett. Az egyik az, hogy ez még csak örömöt sem okozott neki, a másik az, hogy összetett mondat nem hagyta el a száját, továbbá két mondatnál több egyszerre csak ritkán hagyta el a száját. Végső soron nagyon egyszerű ember volt. Mindezt egyszerűbb lelkek előtt homály, némileg bonyolultabbak előtt pedig a felsőfokú diplomája megléte fedte. Ez eleve kizárt a gyanútlan szemlélőben bármilyen rosszindulatú feltételezést arról, hogy a mi Maximunk ilyen ember volt. Nem volt ahhoz sem érzéke, hogy észlelje, a társasága és a vele való bármilyen interakció némely érzékeny embert mennyire taszít, nem voltak fülei, nem voltak szemei erre.

-                És a nők? – kérdezte Heather.

-                A nőkhöz való viszonya egészen különleges volt, már a kezdetektől fogva. Az első nő az életében az anyja volt, Frida, egy volgai német asszony. Azt mondhatnánk, hogy már az anyatejjel szívta magába, hogy az őszinteség a gyengeség jele, továbbá a ki nem derült álnokság igencsak kifizetődő lehet, egyszerűbben szólva, hazudni jó, érdemes, ahogy Frida asszony gyakran mondta „Lügen, es lohnt sich, mein Schatz!”. Efféle kondícióban részesült Maxim kisgyerekkora óta. Igen, a kondicionálásnak, a ráhangolásnak, az elejtett szavaknak, összenézéseknek, szótlan gesztusoknak nagy ám a szerepe egy gyerek életében! Ért abból a gyerek, csak terelgetni kell. De, nem csak egy gyerek életében, felnőttek is meg tudnak ám hülyülni, és még csak azt sem mondom, hogy vénségükre. Szegény asszony csak azzal nem számolt, hogy fiacskája éppen rajta csiszolgatja már fiatal korától kezdve ezt az idővel Maxim számára napi evidenciává szilárduló életelvet. Maxim az anyjától mást is ellesett. Elleste az irigységet, a hiúságot, a gyanakvást, a pökhendiséget, továbbá a mind közül legellenszenvesebbet, az ármánykodásra való utánozhatatlan képességet. Különben meg eleve elvágta magát attól, hogy összetettebb gondolatokat, eleje-közepe-vége történeteket osszon meg mással. Az is lehet, hogy összetettebb gondolatai sem voltak és ezért nem voltak összetett mondatai sem. Ezt nem tudom. Végtére is a beszéd a megnyilvánult gondolat, nem? – kérdeztem.

-                Hű, miket tudsz te, Dickie – vetette közbe Tom. – Én is tudok ám ilyeneket mondani! Hogyaszongya, az írás nem a gondolat rögzítésének az eszköze, hanem a gondolat megalkotásának az eszköze. Ez nem saját gondolat, ezt olvastam valahol. Csak gondolj bele, mielőtt elkezdesz írni, pontosan, minden részletre kiterjedően tudod, mit szeretnél írni? Legfeljebb azt tudod, nagyjából miről szeretnél írni, de azt nem látod előre, hogy a tollad sercegése, vagy az írás, hogy is mondjam, szóval, az írás gondolatébresztő erejének köszönhetően milyen, korábban nem meglévő gondolataid támadnak, méghozzá egyik a másik után logikusan követve egymást, hogy a végén egységes egésszé álljon össze a zagyvaság. Próbáltad már, Dickie? Írtál már? – kérdezte Tom.

-                Próbáltam, minden nap próbálom – válaszoltam – Akkor is próbálom, amikor egy betűt sem írok le.

-                Az meg hogy lehet? – kérdezte Heather.

-                Hogy lehet? Úgy lehet, hogy figyelek - feleltem. - Figyelem, mi történik körülöttem és, ha magam vagyok, olyankor magammal vagyok, úgy értem én és a megfigyelt világ, a tapasztalatok, emlékek, érzések, következtetések, tanulságok, hangulatok, melyeket megpróbálok valami értelmes egésszé összegyúrni, először a fejemben. És tudjátok mit? Élvezem, úgy érzem, mintha egy kuckóban lennék olyankor, ahol éppen megteremtek valamit, ami korábban nem volt, pontosabban megvolt valahol, csak ennek nem volt látható jele, mintha mindaz, ami a fejemben van, megkeletkezik az írás által a magam és az olvasás révén más számára is. Érdekes, ez most jutott eszembe, szóval, ami nekem az írás, az másnak az olvasás. Értitek, mire gondolok?

-                Attól tartok, nem, Dickie – mondta Tom komolyan arccal.

-                Teljesen én sem értem, amit mondasz – mondta Haether -, de érdekes, amiről beszélsz.

-                Én figyelek és várom, mire akarsz kilyukadni – mondta Harry.

-                Mondok egy példát, ez egy történet lesz, aztán meglátjuk, mire jutunk – folytattam. – A múlt héten a villamoson utaztam, az ajtónál voltam. Előttem egy lány és egy fiú állt egymásba karolva. A fiú bal kezével átkarolta a lány derekát, a lány pedig a jobb kezével karolta át a fiú derekát. A fiú jobb kezében egy sörös üveget tartott és időnként meghúzta. A lányt ez egy kicsit zavarhatta és azt mondta a fiúnak kérdő, nem rosszalló, hanem kérdő hangsúllyal, hogy „mit szólnak ehhez az emberek” – mármint ahhoz, hogy a fiú nyílt színen a villamoson sört iszik. Az is lehet, hogy a lány csak magára gondolt és nem örült annak, hogy olyan emberrel látják együtt, aki sört iszik a villamoson, vagyis olyan helyen szerinte, ahová sör nem való, de lehet, hogy ebben tévedek és egyáltalán nem zavarta a sör és tényleg csak arra volt kíváncsi, mi a fiú véleménye arról, mit szólnak az emberek ahhoz, hogy ő sört iszik a villamoson. Nem tudtam eldönteni. Nos, a fiú válasza meglepett, azt válaszolta ugyanis, hogy „ne félj, nem mernek szólni”.

-                Nem mernek szólni? Ezt mondta? – kérdezte Heather a „mernek” szót megnyomva.

-                Igen, „ne félj, nem mernek szólni”, ez volt a válasz – feleltem.

-                Ez most mire is volt jó példa Dickie? – kérdezte Tom. – Az előbb azt mondtad, mondasz egy példát arra, miért az neked az írás, ami másnak az olvasás. Ez volt a példa? Ennek így se füle, se farka, még mindig nem értem – mondta Tom.

-                Figyelj! – mondtam. - Tudnál erről az esetről, ha nem mondtam volna el? Elgondolkodnál azon, miért nem volt elég  azt mondani, hogy „ne félj, nem fognak szólni”? Miért tarthatta a fiú szükségesnek abban az adott helyzetben, hogy a többi utasról egyben véleményt alkotva magára helyezze a hangsúlyt? Miért érezte úgy abban az adott helyzetben, hogy ő olyan legyen, akihez a többi utasnak a véleménye szerint valahogyan viszonyulnia kell? Merni szólni, vagy nem merni szólni, ez volt a kérdés.

-                És? Te mertél szólni? – kérdezte Heather, miközben rágyújtott második cigarettájára.

-                Nem érted? Nem ez volt a kérdés – mondtam. – Nem volt semmilyen oka, amely ezt a kérdést indokolta volna. A sör a legkevésbé. A fickó fejében mégis úgy rakódott össze a külvilág valami bárgyú oknál fogva, hogy feltételezze, ha észreveszi is egy utas, hogy ő sört iszik, akkor ehhez nem viszonyulhat eleve közönyösen az az utas, hanem nyilván csak elítélőn szólna, ha merne, de az utas nem tesz semmit, nem „nem szól”, hanem „nem mer szólni”. Érted a különbséget? Akarnál, de nem szólsz, mert nem mersz, mert félsz, tőle félsz. Ezt tételezte fel rólad a fazon ott a villamoson.

-                És ez miért baj? – kérdezte Heather.

-                Heather, volt ebben a feltételezésében valami velejéig ősi, primitív. És én ezt megláttam abban a pillanatban, amikor kimondta, hogy nem mer senki szólni neki. Azt gondolhatta, nyilván én sem merek. Megjegyzem eleinte észre sem vettem, hogy sört iszik, csak a mondatára figyeltem fel. – mondtam.

-                Hadd tudjuk már meg, te hogyan viszonyultál hozzá? – kérdezte Tom.

-                Szerinted hogyan? Közönyösen, barátom. Felőlem annyit iszik, amennyit akar és ott, ahol akar. Ezért nem értettem elsőre, hogy szerinte miért kellett volna nekem mernem, vagy nem mernem bármit is – feleltem.

-                És most már érted? – kérdezte Heather.

-                Nem, de nem lényeges. – mondtam. – Különben ez csak arra akart példa lenni, hogy ezt a sztorit egyszer megírom egy fogalmazványban és majd jól kielemzem a fickó gyerekkorát, meg kanyarítok hozzá egy történetet, amely ilyenné tette. – Kis szünetet tartottam. - Látod, erről beszéltem az előbb. Miközben leírom ezt a történetet, megteremtem a világot, ti pedig, miközben olvassátok, megismeritek ezt a világot. Az én teremtésem a ti megismerésetek. Azt hiszem ezért ír az ember. Ha akarjátok, egyszer majd megírom ezt az estét is és megírlak titeket is. – mondtam. – Majd írok az esti ködről, Bradockól, Mr. Tothemről, meg Maximról és erről a fickóról a villamoson. Meg majd még írok arról a bajuszos fazonról ott annál a szomszéd asztalnál – a szomszéd asztal felé böktem a fejemmel bazsalyogva. – Nézzétek a szégyentelent, mit művel a bal kezével az asztal alatt! – mondtam.

-                Ne bomolj már Dickie. Hiszen mi létező személyek vagyunk, hogy írhatnál rólunk, hogyan teremthetnél meg minket, vagy nem vagyunk jók úgy, ahogy vagyunk? – vágott a szavamba Harry.

-                Titeket is elképzellek majd. Megteremtelek Harry – mondtam tágra nyílt szemmel Tom felé fordulva. - Leírlak, megteremtelek és majd elolvasod magad – mondtam nevetve. – Ne aggódj, titeket nem kell megteremteni. Csak majd olvasd el, mit írok a borodról, a magyar borodról – mondtam Harrynak. – Heather, a ruhádat feltétlenül megemlítem majd. Ne aggódj Tom, te is benne leszel, meg a büdös Osmondod is.

A pincér ekkor kihozta az ételt, akkurátusan szolgálta fel. Heathernél kezdte, majd Tom és Harry következett, majd én kerültem sorra. Jobb kézzel tette le a tányérokat, bal kezét hátrahajtotta a derekához, fehér kesztyűjén elegánsan csúszott a tányér. Eligazította az evőeszközöket, elnézést kérve a késésért Harrynek pótolta a kiborult borát. Majd jó étvágyat kínált és elment. Megettük a vacsoránkat. Beszélgettünk, jó volt a kedvünk, hiszen csak pár nap választott el minket a Karácsonytól és az mindig olyan izgalmas, még ha nagy is a köd odakint. 

Gustav Thiele, Bielefeld, 1927

Apám kiskoromban mesélt egy esetet, mely vele még a háborúban történt Öntésmajor közelében, ahol felnőtt. 1945 kora tavaszán a front már Nyugat-Magyarországon volt. Azelőtt is tudták, hogy háború van, ennek voltak jelei. Az első jel egy lengyel katonával való találkozás volt. Lengyelország 1939-es lerohanását követően lengyel menekültek tízezreit fogadta be Magyarország, köztük katonákat is. E katonák egy részét Kapuvár környékén helyezték el. Az akkor hét éves apám a gyors sodrású Kis-Rábában fürdött. A kapuvári úton lévő hídról ugrált a vízbe és egyszer csak észrevette, hogy figyeli valaki a hídról. Egy lengyel katona volt. A szép lengyel egyenruhájában a híd korlátjára támaszkodott mindkét kezével, az egyik kezében cigaretta, és apámat figyelte, amint úszik éppen vissza a hídhoz a következő ugráshoz. A háború újabb jele a nagybátyáim hadi szereplése volt, apám József, István és Mihály nevű bátyjai mind voltak katonák. A harmadik jel az amerikai légierő egyre gyakoribb szereplése volt. Először csak a bombázók átrepülései Bécs felé, hogy visszafelé haladva leereszkedjenek és megszabaduljanak üres üzemanyag tankjaiktól, illetve a bombázókat kísérő, földközelbe merészkedő vadászgépek támadásai földi célpontok, köztük gyalogos civilek ellen, akik, ha tudtak, hidak alatt találtak menedéket. Majd Győr bombázása és Sopron 1944 decemberi bombázása, ez utóbbit Öntésen is érezték, még ott is remegett a föld. Sopron ekkor tele a front elől menekülő civillel, a bombázás áldozatainak többsége is civil volt. Majd megérkezett a front. A front! Kemény lövöldözés úgy három hétig. Aztán csönd. A németek el, az oroszok be. Apám és néhány barátja áprilisban mentek ki a határba, oda, ahonnan a harcok zaját hallották: Tőzeggyármajor felé. A határ tele volt elszórt fegyverrel, harci eszközökkel és halott német katonával. A Kis-Rába partján is feküdt egy német katona halva. Apám megjegyezte ennek a katonának a nevét és nekem elmondta. A német katonának Gustav Thiele volt a neve, 1927-nen született és bielefeldi lakos volt a dögcédulája szerint. Addig jártam apám nyakára, míg végül János nevű gyerekkori öntési barátjával 2008-ban elmentünk a Tőzeggyármajor felé vezető útra, a híd közelébe, ahol az a katona meghalt. Megtaláltuk a helyet, bár a híd már nem ott van ma, ahol akkor volt. Álltunk és én elképzeltem, mi történhetett ott több, mint hatvan évvel azelőtt. Furcsa volt egy olyan földrajzi ponton állni, amelyről egészen biztosan tudtam, hogy éppen azon a helyen történt a régmúltban egy „emberi esemény”, melynek ma már semmilyen látható nyoma nincs. Mindig így vagyok ezzel; így voltam akkor is, amikor a somogyvári bencés apátság romjainál letekintettem az apátság ráccsal védett borospincéjébe (már ami megmaradt belőle), ahol láttam a nyolcszáz évvel korábban elkészített falakat és azt, hogy azok a falak penészesek ma is, talán éppen úgy, ahogy a réges-rég múltban is penészesek voltak odalent. Mintha megállt volna az idő és én ezt láttam! Ami Gustav Thiele-t illeti, biztos, hogy nincs eltemetve a soproni német katonai temetőben; elmentem, megnéztem. Wolfgang Thiele felirat látható, Gustav Thiele nem. Mindez miért érdekelt? Arra gondoltam, egyszer talán én leszek az egyetlen ember, aki tudom, hol halt meg az a katona és talán még valaki mást is érdekelni fog. És én ezt neki elmondhatom. Egy német ismerősöm utánajárt annak, lehetnek-e ennek az embernek élő rokonai Bielefeldben. Egyértelmű választ nem kaptam és többet nem teszek az ügy érdekében. Elég ebből annyi, hogy talán már egyedül én tudom, hol halt meg Gustav Thiele, illetve az biztos, aki eddig eljutott, már az is tudja. Tehát az Öntésmajortól Tőzeggyárpusztára vezető úton, a Kis-Rába mai hídjától balra húsz méterre a jobb parton a csalánosban.

Balaton, Minnesota

Valamelyik nap a Google Earth-ön kerestem Balatonunkat, kíváncsi voltam, mit mutat a program, ha a „Balaton” szót ütöm be. Nos, nem legnagyobb tavunkra, vagy a heves megyei Balaton községre mutatott, hanem egy kisvárosra az USA-beli Minnesota államban. A minnesotai Balaton mellett van egy tó, a Lake Yankton, melyről a neten láthatók fényképek is. A nád, a buzogány, a part menti lenyírt fű, a fűzfák, lehetnének akár a mi Balatonunk partján is, sőt az egyik kép készülhetett volna akár a máriai strandon is. Nem lehet véletlen az elnevezés, sőt biztos, hogy nem véletlen! Nem lehet véletlen, hogy e hét betű éppen ebben a sorrendben kövesse egymást településnévként egy tó partján, mely – a méretét nem tekintve - annyira hasonlít a Balatonra.

Magyar szavak

A szövegrész Sándor Klára Nyelvrokonság és hunhagyomány című munkájából való (Typotex, Budapest, 2011. 83-84.o.). A könyvet feltétlenül elolvasásra ajánlom!

„Vannak tehát olyan szavaink, melyek eredetét – akár alapnyelvből öröklődött, akár későbbi kölcsönzés – nagy biztonsággal azonosítani tudjuk, vannak, amelyeknek az eredete nem ismeretlen ugyan, de bizonytalan abban az értelemben, hogy a javasolt etimológiával kapcsolatban maradtak megválaszolatlan kérdések, akár jelentéstani, akár hangtani jellegűek, s vannak szavak, amelyeknek több etimológiájuk is van, és azonos vagy eltérő valószínűséggel, de minden lehetséges. És vannak szavaink, amelyek eredetéről komolyan vehető magyarázatot egyelőre nem sikerült találni.

Az alapszókincshez sorolt szavak a rokon nyelvekben természetesen ma már nem egyeznek meg hangról hangra, és lehet némi eltérés a jelentésükben is. A sokat emlegetett szabályos hangmegfelelések viszont érvényesek. Erre talán a legismertebb példák, hogy a magyarban ma f-hanggal kezdődnek azok a szavak, amelyek őse egykor p-vel kezdődött – a finnben ma is p-vel kezdődnek ezek a szavak (fazék – pata, fej – pää). Az alapnyelvi k-val kezdődő szavak hol k-val, hol h-val kezdődnek a mai magyarban, de ez sem tetszés szerint hol ez, hol az: a mély hangrendű szavakban a szó kezdetén álló egykori k – h-vá, a magas hangrendű szavakban viszont k- maradt (ház – kota, hal – kala, kéz – käte, kő – kivi). Ez a szabályosság viszont minden esetben érvényesül, és nem lehet a szókezdő k-ból az összehasonlítást végző kénye-kedve szerint s-, p-, gy- vagy más hang. A szó belsejében, két magánhangzó között álló –t-z-vé változott, az –nt-d-vé, az –nk–g-vé, az –mp pedig –b-vé (pl. had-kunta, hab’hullám’-kumpu). Vagyis a hangkapcsolat nazális eleme (n, m) eltűnt, de a mögötte álló zöngétlen mássalhangzó zöngésedett. …”