A szövegrész Sándor Klára
Nyelvrokonság és hunhagyomány című munkájából való (Typotex, Budapest, 2011.
83-84.o.). A könyvet feltétlenül elolvasásra ajánlom!
„Vannak tehát olyan szavaink,
melyek eredetét – akár alapnyelvből öröklődött, akár későbbi kölcsönzés – nagy
biztonsággal azonosítani tudjuk, vannak, amelyeknek az eredete nem ismeretlen
ugyan, de bizonytalan abban az értelemben, hogy a javasolt etimológiával
kapcsolatban maradtak megválaszolatlan kérdések, akár jelentéstani, akár hangtani
jellegűek, s vannak szavak, amelyeknek több etimológiájuk is van, és azonos
vagy eltérő valószínűséggel, de minden lehetséges. És vannak szavaink, amelyek
eredetéről komolyan vehető magyarázatot egyelőre nem sikerült találni.
Az alapszókincshez sorolt szavak
a rokon nyelvekben természetesen ma már nem egyeznek meg hangról hangra, és
lehet némi eltérés a jelentésükben is. A sokat emlegetett szabályos
hangmegfelelések viszont érvényesek. Erre talán a legismertebb példák, hogy a magyarban
ma f-hanggal kezdődnek azok a szavak, amelyek őse egykor p-vel kezdődött – a
finnben ma is p-vel kezdődnek ezek a szavak (fazék – pata, fej – pää). Az
alapnyelvi k-val kezdődő szavak hol k-val, hol h-val kezdődnek a mai magyarban,
de ez sem tetszés szerint hol ez, hol az: a mély hangrendű szavakban a szó
kezdetén álló egykori k – h-vá, a magas hangrendű szavakban viszont k- maradt
(ház – kota, hal – kala, kéz – käte, kő – kivi). Ez a szabályosság viszont
minden esetben érvényesül, és nem lehet a szókezdő k-ból az összehasonlítást
végző kénye-kedve szerint s-, p-, gy- vagy más hang. A szó belsejében, két
magánhangzó között álló –t-z-vé változott, az –nt-d-vé, az –nk–g-vé, az –mp
pedig –b-vé (pl. had-kunta, hab’hullám’-kumpu). Vagyis a hangkapcsolat nazális
eleme (n, m) eltűnt, de a mögötte álló zöngétlen mássalhangzó zöngésedett. …”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése