Hazafelé

Hazafelé menet az utcán az embereket nézte, és eközben magára borította teljes kívülállóságának védő palástját, amit akkor szokott tenni, ha gondolatai az élet és halál kérdései körül kóboroltak. Nem volt nyugodt, és irigységgel nézte a szoknyás hölgyeket és kalapos urakat, a játszadozó gyerekeket, a sétapálcával komótosan bandukoló és elmélyült társalgást folytató rabbikat, akik a közeli zsinagóga felé tartottak. Irigyelte ezeket az embereket, mert nyugodtak voltak és, mert azt tételezte fel róluk, hogy kitűzött céljaikat különösebb nehézségek nélkül elérhetik és tudják is helyüket a forgó-kavargó élet-kavalkádban. Azt gondolta róluk, hogy boldogok, vagy ha vannak is problémáik, akkor azok egészen mások, mint az övéi, melyekkel végtelenül magányosnak érezte magát. Ez a felismerés persze újra ráterelte gondolatait arra, amivel már régóta bajlódott: „Miben különbözök én annyira a többi embertől? Honnan ez az örök, kielégíthetetlen önmarcangolás? Miért kerülhetek olyan nevetséges helyzetbe, mint ami ma is megtörtént velem a lépcsőházban?”. A végén annyira belelovalta magát, hogy azt vette észre, kezei remegnek és kiveri a veríték.

Gyorsan hazaért. Ledobta magáról a kabátját. Ablakára rácsapta a redőnyt, hogy odabent teljes sötétség legyen és nyughatatlan lelkével hanyatt vetette magát az ágyon. Rágyújtott egy szivarra. Érezte, mennyire marja bensőjét a megszűretlen dohány erős íze, jól esett neki. Hosszan nézte a parazsat, és abban a pillanatban, amikor valami kifürkészhetetlen erő a külvilág ablakon beszűrődő neszeit megszüntette és teljes csend lett úrrá a szobán, újra megjelent szemei előtt a lány. Most is ugyanolyan gyönyörűnek találta, mint máskor, de őrjítő módon ezúttal soha korábban nem érzett hevességgel érezte őt magához tartozónak. Azt gondolta: „Ketten vagyunk” – és e gondolat megrészegítette. Lelke megbolydult, mint a méhecske, amely virágillatot szimatol. Nem hallotta a csendet sem, ami körüllengte. Végtelen nyugalom szállta meg, mintha egy másik világban lenne, egy távoli, kifürkészhetetlen, de kellemes és ismerős világban. Mintha már járt volna itt. A lány állt előtte és hozzá beszélt, majd föléje hajolt és nagyon lágyan megcsókolta az ajkát. Csodálkozott magán, hogy ezt milyen nyugalommal tűri. Aztán a lány felállt és ismét beszélt valamit, de ezúttal nagyon lassan és nagyon hosszan. Szemét nem vetette le róla, amiből földöntúli szépség és nyugalom áradt felé, legszívesebben magához ölelte volna, de ehelyett ő kezdett el beszélni, és ekkor megijedt. Megijedt, mert nem hallotta a saját hangját és fogalma sem volt arról, hogy mit beszél, csak azt, hogy a nyelve és az ajkai mondatokat formálnak, de nem azon a nyelven, amit addig beszélt. Egy pillanatig rózsaillat csapta meg az orrát, de nyomban el is múlt, majd halk, egyre erősödő muzsikát hallott és azt érezte, hogy megszédül. A muzsikát nem ismerte fel nyomban; érezte, hogy miközben beszél a lányhoz azon a furcsa ismeretlen nyelven, a zene hatására sírni kezd, de ezt a lány nem látta, legalábbis nem tett úgy, mint aki látná, hanem úgy tett, mint aki kizárólag a beszédre figyel. Valami fontosat mondhatott neki, de azt nem tudta, hogy mit, mindenesetre nyilvánvaló módon a lány teljes figyelmét magára vonta azzal, amit mond. Nem örült, hogy nem tudta, mit mond, mi az, ami ennyire leköti a lány figyelmét. Ekkor ráismert a zenére és csodálkozott, mert vagy’ tizenöt éve nem hallotta. A következő pillanatban visszatért a rózsaillat, belengte a helyet, ahol volt és úgy érezte, az illat igen rövid idő alatt beissza magát a bőrébe. A zene elhalkult, majd ismét felerősödött, majd hirtelen megszűnt a muzsika és csend lett. Minden idegszálával arra figyelt, hogy mit mond a lánynak; és ekkor meghallotta a saját igen távoli hangját. Ráismert a tónusra, a ritmusra, de nem értette, hogy mit mond.  Kétségtelenül ő volt az, ő beszélt, még a lélegzetvételét is hallotta beszéd közben, mégsem értette magát, de még azt a gondolatot sem sikerült érzékelnie, ami közvetlenül azt megelőzően keletkezik, mielőtt a gondolatból beszéd és meleg levegő lesz, csak azt a rémület élte meg, amelyet akkor éreznek az emberek, amikor nem urai maguknak. Rájött, hogy az akaratának itt nincs szerepe. A nyelv, amin beszélt, és amit mondott mindenesetre nagyon tetszhetett a lánynak, mert tekintetét folyamatosan rá szegezte és roppant érdeklődést mutatott. Majd egy pillanatra élesen meghallotta a hangját, pontosabban kihallotta a tónusa és ritmusa harmóniájából azt a hangzavart, amelyet a saját szájával keltett beszéd közben, ami úgy hangzott, mintha az a sok százezernyi, vagy milliónyi mondat, amit egy évben elmondani szokott korábban, az mind néhány másodpercbe lenne sűrítve – ezért aztán nem is értett belőle semmit. A lány is mondott valamit, de azt ugyanúgy nem értette, ahogy magát sem, majd látta, ahogy a lány az ágya mellé térdel, ráhajtja a fejét és ismét megcsókolja, de ezúttal hevesen és könnyesen. A lány haja arcába omlott, rózsaillata volt; ezt érezte korábban is. Aztán ő kezdte csókolni a lány arcát, méghozzá lassan és különös műgonddal figyelve a legapróbb részletekre is; az orra, az ajkak ívére, az állra és a zöld szemekre, melyeket a két szempilla annak lassú ritmusában zárt el előle, ahogyan két kezével remegve hátrasimította a lány előomló hajfürtjeit. Boldog volt. Nem volt egyedül és biztonságban érezte magát. Nem voltak kérdések, csak válaszok voltak. Nagyon kellemes válaszok. Nem vágyott többre. Szerette volna megállítani az időt ebben a pillanatban, örökre.

Amikor erre gondolt, hirtelen eltűnt minden, amit addig érzékelt. Eltűnt a lány és a rózsaillat is és nem hallotta beszéde tónusát sem és nem érzékelte beszéde ritmusát sem. Csendet hallott, majd kezdtek beszűrődni az utca neszei, újból itt volt a világban és egyedül volt újra a már csaknem teljesen elszívott szivarral a kezében. Maga elé nézett és eszébe jutott anyja, apja és a saját története, és újból emlékezett. Kényszeredetten emlékezett, mintha az emlékezéssel bizony meg tudta volna állítani az időt. Néha arra gondolt, hogy beletébolyodik az emlékeibe.

Emlékszel? Emlékszel a vonatra? Emlékszel a tájra, amely idegen volt, mert sok volt a domb és szép volt? Emlékszel arra az útra, az első útra a faluba, amelyet apáddal tettél meg? Az út sáros volt az esőtől és apád csizmája és a te kis cipőd is sáros lett. Emlékszel az első évekre, amikor abban reménykedtetek, hogy ez az egész csak átmeneti lesz és hamarosan hazamentek? Emlékszel arra, amikor lassan tudomásul vettétek, hogy nincs visszaút és itt maradtok örökre? Emlékszel, hogy megálltad a helyed? Mindig megálltad a helyed. Emlékszel apád halálára? Emlékszel arra, amikor megtudtad a kórházban, hogy apád meghalt és arra a soha fel nem fogható szelídségre, ahogyan ezt tudomásul vettétek, pedig tudtátok, hogy apád egy másik ember miatt halt meg abban a balesetben? Tudod, hogy ez az ember még negyvenhét évig élt anélkül, hogy valaha is megbűnhődött volna? Miért hagytátok? Jobb a békesség? Ami megtörtént, azt már úgysem lehet meg nem történtté tenni. És ez a lényeg? Ez járt a fejetekben? Tudom, hogy ekkor érezted meg először, hogy lehet következmények nélkül is élni. Emlékszel az első munkahelyedre? A kollégákra, a barátokra, a bálokra, a sok-sok kacajra és a tisztességre? Emlékszel arra az első találkozóra, a Siboney dallamára, amikor először táncoltál vele? Tudod, hogy milyen alma volt annak a szekrénynek a tetején, amire annyira fel akartál menni, hogy közben megindult a szülésed; az első és egyetlen? Emlékszel a fenyőfákra, a susogásra? A susogásra? Megfigyelted, hogy a fenyőfa lombjába egészen más hanggal csap bele a szél, mint a többi fa lombjába. Susugás ez, szünet nélküli, el nem halkuló susogás. Gyerekkorodban sokszor hallottad ezt a hangot. Fenyőerdőben nőttél fel és most is fenyőerdőben élsz. Közben nagyon sokáig egyáltalán nem hallottad ezt a hangot. Érdekes, ha valami rendszeres eltűnik az ember életéből, időnként az fel sem tűnik, és nem emlékezel arra, hogy hiányzott volna a susogás. Nem tartottad természetesnek, mert nem is gondoltál rá, ezért feltűnés nélkül volt természetes, hogy nincs ez a hang. Most, hogy megint hallottad megrémültél. Eszedbe jutott a soha vissza nem térő, az elmúlt világ, ahol ennek a susogásnak megvolt a maga helye. Ugye eszedbe jutott a fiatal anyád és a fiatal apád? Egyszer majd egyedül hallgatod a fenyőerdő susogását és nem lesz senki, aki pontosan értené, miről beszélsz, és mit érzel, csak te és a fiad s egy pillanatra talán meg is rémülsz, de elszáll ez a pillanat, mint a végül pontszerűvé zsugorodó lét összes emléke. Emlékszel arra is, hogy egy nagyon hideg, tiszta, felhőtlen téli napon az apáddal együtt valamikor régen végigmentél a móló elejétől a végéig? Emlékszel a feltorlódott jégtáblákra, melyek a mólót széltében csaknem félig, hosszanti irányban pedig majdnem teljesen beterítették a jobb oldalon. Ha áttekintettél a jégtorlaszokon, apró ereket és valamivel szélesebb patakocskákat látott, melyek finoman erezték a hepehupás jégmezőt, amely kelet felé beleveszett a derengésbe. Emlékszel, hogy e csodálkozó percekben végig beszélgettél az apáddal? Emlékszel arra, hogy miről beszélgettek? Emlékszel a hangulatra? Te és az apád ketten a mólón … Istenem, de jó és szép volt. Emlékszel, hogy apád jókedvű volt és ő hallgat téged? Még mindig látod az érdeklődést a szemében? Ugye látod? Ugye látod? Emlékszel arra, hogy apád mindent meg akart magyarázni, az egész világot meg akarat magyarázni? Tudom, hogy örültél, hogy ilyen apád van, tudom, hogy hagytad, hogy magyarázzon neked az apád, mert te ilyen voltál. Emlékszel apád néha alaptalanul mindenbe belerondító kételyére, amit sem megérteni, sem megszokni nem tudtál? Tudom, hogy vannak dolgok, amelyek belesülnek az ember lelkébe és ott is maradnak örökre. Emlékszel arra a néhány évvel későbbi tavaszi napra? A tóban olyan kevés volt a víz, hogy a kövek alját is látni lehetett és olyat is láttál, amit addig még nem, a kikötő medrének az alját. Emlékszel? Mintha egy ősi titok nyitotta volna fel magától a varázsajtót, hogy rápillanthass a féltett és addig sötétben kucorgó magányos titokra: a meder aljára. Emlékszel, milyen mélyre lehetett lelátni? A nap fénye átütött a vagy kétméternyi vízen, hogy a fény lejjebb mégiscsak átadja helyét az átlátszatlan zöldes derengésnek, mely ott már csak sejttette a titkokat, de el nem árulta őket.

Hát persze, hogy emlékezett és meg is nyugodott. Ilyenkor mindig kiemelte magát léte statikus állapotából és képzeletben visszazuhant a múltba és ez mindig megnyugtatta.

Látod? Látod? Látod?

Látod? Látod? Látod? Az ott te vagy 40 évvel ezelőtt. Ülsz apád és anyád mögött az autóban, nézed a fákat és hagyod, hogy a létforgatag egy elhanyagolható részeként iskolába vigyenek. Kinézel az autó ablakán és ez jár a fejedben: „A köd még nem szállt fel, és csend van. Csak a fenyőfák felső ágairól lehulló harmatcseppek nesze hallatszik, amint százezrével az alsó ágakra és az alsó ágakon még himbálózó őszi levelekre és tűlevelekre csapódnak, hogy azokat magukkal rántsák a mélybe. Hányszor láttam és hányszor hallottam ezt? Így megy ez már, amióta az eszemet tudom. Úgyhogy volt alkalmam megfigyelni egészen kis rezdüléseket is, hiszen magam voltam akkor is, amikor esténként az üres földutacskákon éveken keresztül öreg bicómmal megnéztem, hogy történt-e valami változás a környéken és akkor is, amikor apámat várva gyalog indultam el az állomás felé és akkor is, amikor csak azt figyeltem, hogyan kap bele az északi szél a fenyőfák lombjába. Ekkor hallottad először, hogy a fenyőfa egészen más hangot ad, amikor belekap a szél, mint a tölgy, a nyárs, vagy bármelyik gyümölcsfa. A fenyő hangjában megfigyelted az időtlenséget, a lelassulást, végső soron a semmihez sem hasonlítható nyugalmat. Itt nőttem fel, a fenyőfák között.”. Ezt akkoriban nem tudtad megfogalmazni, úgy értem, szavakba önteni, de az idő – látod - magával cipeli a múltat és életre kelti, akiről nem is tudtad, aki valaha voltál.