Van itt egy történet a múltból. A
kisgyerekek, akik a világot folyamatosan rakják össze magukban és eleinte fogalmuk
sincs arról, hogy ez a világ hogyan működik, azt gondolják, hogy a szüleik
mindenhatóak. Nincs ezzel semmi baj és jó, ha ez így van. Történt már vagy
negyven éve, sőt talán lehet, hogy több is, hogy láttam egy fényképet, ami egy fiút
ábrázolt. Ez a fiú egy olyan deszkán állt, amely alá négy kis kereket
szereltek. Egy másik fényképen ez a fiú kicsit meggörnyedve egyik lábán állt a
deszkán párhuzamosan állítva a lábfejét a deszka lapjával, míg a másik lábával
éppen egy lendületet vevő mozdulatot tett. Összeraktam magamban a látottakat és
megállapítottam, hogy ez a fiú a deszkát mozgásra használja, arra, hogy egyik
pontból eljusson egy másik pontba úgy, hogy a talajjal érintkező lábával veszi
a mozgáshoz szükséges lendületet, miközben egyensúlyozva még irányítani is
tudja a deszkát. Nagyon izgalmasnak találtam ezt. Ezen a deszkán és ezen a
mozdulaton járt az eszem hetekig, míg egyszer csak megláttam ezt az
alkalmatosságot egy televíziós műsorban használat közben is és teljesen le
voltam nyűgözve, amit csak fokozott, hogy egy francia gyerekújságban egy egész
oldalon sorakoztak a különböző deszkák fényképei – pirosak, sárgák, zöldek,
kékek és volt egy fekete is. Nagyon szépen megkértem a könyvtárost, hogy tépje
ki nem nekem ezt az oldalt, mert annyira tetszenek nekem ezek a deszkák, mert
képtelen vagyok a továbbiakban nélkülük aludni, mert állandóan ezeken jár az
eszem, mert álmomban már többször deszkáztam is, mert annyira szépek a színeik,
mert annyira szép a formájuk, mert szeretném, ha nekem is lenne egy ilyen, de
nem tudom az apámnak elmagyarázni, hogy mi is ez valójában, pedig őt szeretném
megkérni arra, hogy vegyen nekem egy ilyet, mert ő biztosan tudja, hol lehet
ilyen deszkát venni, mert ő mindent tud … és csoda történt! A könyvtáros kölcsönadta
az újságot …
Megmutattam apámnak. Egy ilyet
szeretnék, tudod, erről beszéltem, mondtam neki. Heteken-hónapokon keresztül
rágtam a fülét. Minden reggel azzal váltunk el, hogy „deszka”, ezt mondtam neki.
Ahogyan mondtam, volt ebben valamilyen mélyebb tartalom is. Mintha valamilyen
közös titkot mondtam volna, mintha ez a mindig röviden kiejtett szó „deszka”
csak rá és rám tartozott volna; különben is ő az, aki nap, mint nap világot
lát, távol van az otthontól, emberekkel találkozik és él abban az akkor
számomra még ismeretlen kinti világban, ahol minden megtörténhet, még egy
deszkát is talál nekem … Amikor röviden-kurtán kimondtam „deszka”, talán még
lelkesedést is láttam ezeken a reggeleken a bölcs és okos szemeiben. Minden
este izgalommal vártam vágyam beteljesülését, hogy ez a közös titok, a „deszka”
éppen aznap válik tárgyiasult valósággá; megfoghatom, megszagolhatom,
megnézhetem és végre kipróbálhatom. Mondanom sem kell, hogy nagyon sokáig nem
próbálhattam ki a „deszkát”. Apám „kinti világa” idővel be is szűkült és nem
tartogatta nekem a beteljesülést, nem lettem egy „deszka” boldog tulajdonosa.
Ennek az lett a következménye, hogy a korábbi láz egyre alacsonyabb hőfokú lett
és azon kaptam magam, amikor eszembe jutott a „deszka”, hogy már a közöny az
úr. Évekkel később egy prágai utazáson aztán a Vencel-tér egy mellékutcájában
egy kirakatban megpillantottam egy „deszkát”. Furcsa volt. Nagyon furcsa volt.
Mintha felszakadt volna egy régi emlék, újból gyerek voltam és csak apámra
kellett néznem. Megvettük a deszkát.
Ma egy pesti boltban százával
láttam mindenféle deszkát, pirosat, sárgát, zöldet, kéket és volt egy fekete is.
Apám három hat éve halt meg és ma eszembe jutott a közös titkunk.
