Metró

Amikor József kiszállt a metróból és feljött a lépcsőn, majd kiért az épületből, amelyet a metróalagút és a megálló fölé építettek, már javában zuhogott az eső. Nem volt kabátja, nem volt esernyője, de kedve sem volt várni, amíg eláll, vagy csendesedik az eső, ezért gondolkodás nélkül elindult a fák közé a sötétben az autója felé. Akkor határozta el, hogy ezt kiírja magából. Kiírja magából, hogy szeret írni, sőt az utóbbi időben egyre inkább úgy érezte, hogy nem maradt neki más, mint a tanulságai, amelyeket megír. Élvezte, hogy miközben ír, gondolatokat és valamilyen mondandót hoz létre, olyanokat, amelyek akkor, amikor az írást elkezdte, még nem voltak sehol, hanem írás közben egyszer csak lettek, jöttek valahonnan. Nem tudta, hogy honnan, de bizsergetően hatott rá a felismerés, hogy van egy rejtett világa, amelyről maga sem tud egészen addig, amíg el nem kezd írni. 

Akkoriban azon gondolkodott, hogy nem lehet kifejezni, elmondani, megértetni bármit egyetlen pillanatba belesűrítve. A kifejezéshez, elmondáshoz, megértéshez idő kell. Pontosan annyi idő, vagy inkább valamivel több idő, mint amennyi ideig maga az írás tart, hogy a gondolat, amely ott benn van valahol a fejben, a maga teljes egészében átfordulhasson ebbe a világba úgy, hogy majd akár egy másik ember is megértse. Ehhez idő kell, elvégre nem vagyunk istenek, még élünk és olyan világban élünk, ami már csak ilyen, lassan forog. József ezen gondolkodott az esőben útban a sáros ösvényen az autója felé, és még azon is, hogy utálja a munkáját, vagy inkább azt utálja, hogy abból nem tud megélni.

Alig várta aznap este is, hogy hazaérjen és írni kezdjen. Bármit, az a rejtett világ úgyis felfedi magát, elő fog jönni, már tudta, elegendő nyugodtan leülni, papírt maga elé helyezni, tollat kézbe venni és írni. Eleinte zavarta, hogy az írásainak nincs története, csak legfeljebb megformált gondolatok áramlottak valahonnan valahová, de később egyre kevésbé törődött ezzel. Nem akart, vagy talán nem is tudott olyan alakokat teremteni, akiknek jellemzői voltak, akiknek történetei voltak, vagy valahogyan viselkedtek, valamilyen módon valamihez viszonyultak és ezáltal megkönnyítette volna az olvasónak, hogy valamire ráismerjen, valamit felismerjen, miáltal egy kicsit jobb, vagy rosszabb legyen. Elég volt neki az a nyugalom, ami írás közben átitta. Úgy volt ezzel, ahogyan a kis szekeret követő buddhista, aki a saját üdvéért él, és ezáltal teszi jobbá a világot, amelynek maga is a része ... József nem gondolta, hogy ez önzés, mert akkoriban nem másnak, hanem magának írt, különben is, úgy gondolta, ha ő jobb lesz, a világ is jobb lesz ...

Az autó ott állt, ahol hagyta, egy nagy teherautó mögött. Beült és elindult haza. Otthon várt rá a papír és a toll. Útközben eszébe jutott egy rég nem látott kollégája, aki egyszer becsapta, pontosabban nem az történt, amiben megegyeztek és akkor, azon az esős napon megtudta, hogy sikeres ember lett belőle. Józsefnek azon járt az esze, hogy évekkel azelőtt annyira zavarta a kollégája, igen, hazugsága, hogy bizony nem tudott aludni napokig, pedig így utólag szóra sem tartotta már érdemesnek az esetet. Akkor elhatározta, hogy ő lesz az első figura, akit megír, akit tulajdonságokkal lát el és történetet kanyarít köré. Elhatározta, hogy kipróbálja, előbukkan-e bármi akkor is, ha egy hús-vér emberről kezd írni.

Az álomkommandó

Nem szoktam színikritikát írni, mert nem értek hozzá. Most is csak is csak azért írok, mert szombaton este kis társaságommal megtekintettük a Pesti Színházban Sütő András drámáját, „Az álmokommandó”-t. Nos, a dráma valóban dráma, szerintem nem csak a műfaját, hanem a mondandóját és a kivitelezését illetően is. A történet két szálon fut, a szálak végül összeérnek és a néző elgondolkodhat, hogy miért szégyellje magát, amiatt-e, ami zsidókkal, vagy amiatt-e, ami mindenkivel a kommunista időkben történt. Nincs súlyozás, nincs különbségtétel a két történet között. A darab arra hangsúlyoz, hogy mindaz, ami a zsidókkal történt és mindaz, ami kommunista időkben történt, ha más okok miatt is, de elviselhetetlen, embertelen és szégyenteli erkölcsi bukás. Emiatt talán érezhetnék némi disszonanciát, hiszen annak ellenére hoz egy nevezőre két borzalmat, hogy ezek pedig nehezen összehasonlíthatók, de mégsem érzem ezt a disszonanciát, mert szó sincs elfedésről, a manapság divatos és émelyítő méricskélésről, pusztán a meglévő hasonlóságok hangsúlyozásáról jó arányérzékkel, miközben humanista alapállásból úgy keringenek az események egymás körül, hogy a néző képes legyen a különbségtételre is és arra is, hogy mindkét történésben meglássa az elfogadhatatlant. Már, akinek van fogékonysága ilyesmire.

Ami a zsidókkal történt, önállóan is megállná a helyét, értem ez az alatt azt, hogy a „próba” tanulsága és borzalma egymagában mélyen megérinti az nézőt. Ennek vegyítése a másik borzalommal csak fokozza az érzetet, de nem azzal az igénnyel, hogy egymást kioltsák, hanem, hogy tükröt tartson mindenki elé, vagyis értsük meg, hogy emberi létünk némely korokban általunk befolyásolhatatlan roncslét, mert a humánum és a szeretet ismeretlen és ez az oka a pusztulásnak.

A darab természetesen nyomasztó és színházi eszközök garmadája vonul fel, hogy tudjuk, miről van szó. Hullahegyek, emberi megaláztatás, szenvedés, hangok, fények, mozgás, roppant groteszk humor, mind-mind eszközei a megérzésnek. Ezek az eszközök némelykor talán túl direktek, túl egyértelműek, de ezt csak annak tudom be, hogy a rendezőnek nyilván az állt szándékában, hogy senkinek ne legyen kételye, hogy mit lát, mit hall, vagy mit érez. Talán arra gondolhatott, hogy a nézők között lehetnek olyanok is, akiknek fogalmuk sincs a keretről.

Ebben a darabban nincs helye nevetésnek a közönség részéről. Ezért tartottam furcsának némely párbeszéd után a hol halkan, hol kicsit hangosabban felhangzó kacajt. Azt gondoltam akkor, hogy a felkacagó néző talán éppen nem tudja, hol van.

Összességében bátor darabnak és bátor rendezésnek is tartom a művet, mert ennél határozottabb kiállást a humánum mellett színházi eszközökkel elképzelni sem tudok. Kellettek ehhez kiváló színészek is, akik közül Fesztbaum Bélát emelem ki külön, aki itt bebizonyította, hogy játéka nem csak humoreszkekben lehet magával ragadó, hanem egy olyan drámában is, amilyen „Az álomkommandó”, ahol Manó urat játszotta.

Álljon itt Fréderic Schopen g-moll 1. balladája emlékül: