Az álomkommandó

Nem szoktam színikritikát írni, mert nem értek hozzá. Most is csak is csak azért írok, mert szombaton este kis társaságommal megtekintettük a Pesti Színházban Sütő András drámáját, „Az álmokommandó”-t. Nos, a dráma valóban dráma, szerintem nem csak a műfaját, hanem a mondandóját és a kivitelezését illetően is. A történet két szálon fut, a szálak végül összeérnek és a néző elgondolkodhat, hogy miért szégyellje magát, amiatt-e, ami zsidókkal, vagy amiatt-e, ami mindenkivel a kommunista időkben történt. Nincs súlyozás, nincs különbségtétel a két történet között. A darab arra hangsúlyoz, hogy mindaz, ami a zsidókkal történt és mindaz, ami kommunista időkben történt, ha más okok miatt is, de elviselhetetlen, embertelen és szégyenteli erkölcsi bukás. Emiatt talán érezhetnék némi disszonanciát, hiszen annak ellenére hoz egy nevezőre két borzalmat, hogy ezek pedig nehezen összehasonlíthatók, de mégsem érzem ezt a disszonanciát, mert szó sincs elfedésről, a manapság divatos és émelyítő méricskélésről, pusztán a meglévő hasonlóságok hangsúlyozásáról jó arányérzékkel, miközben humanista alapállásból úgy keringenek az események egymás körül, hogy a néző képes legyen a különbségtételre is és arra is, hogy mindkét történésben meglássa az elfogadhatatlant. Már, akinek van fogékonysága ilyesmire.

Ami a zsidókkal történt, önállóan is megállná a helyét, értem ez az alatt azt, hogy a „próba” tanulsága és borzalma egymagában mélyen megérinti az nézőt. Ennek vegyítése a másik borzalommal csak fokozza az érzetet, de nem azzal az igénnyel, hogy egymást kioltsák, hanem, hogy tükröt tartson mindenki elé, vagyis értsük meg, hogy emberi létünk némely korokban általunk befolyásolhatatlan roncslét, mert a humánum és a szeretet ismeretlen és ez az oka a pusztulásnak.

A darab természetesen nyomasztó és színházi eszközök garmadája vonul fel, hogy tudjuk, miről van szó. Hullahegyek, emberi megaláztatás, szenvedés, hangok, fények, mozgás, roppant groteszk humor, mind-mind eszközei a megérzésnek. Ezek az eszközök némelykor talán túl direktek, túl egyértelműek, de ezt csak annak tudom be, hogy a rendezőnek nyilván az állt szándékában, hogy senkinek ne legyen kételye, hogy mit lát, mit hall, vagy mit érez. Talán arra gondolhatott, hogy a nézők között lehetnek olyanok is, akiknek fogalmuk sincs a keretről.

Ebben a darabban nincs helye nevetésnek a közönség részéről. Ezért tartottam furcsának némely párbeszéd után a hol halkan, hol kicsit hangosabban felhangzó kacajt. Azt gondoltam akkor, hogy a felkacagó néző talán éppen nem tudja, hol van.

Összességében bátor darabnak és bátor rendezésnek is tartom a művet, mert ennél határozottabb kiállást a humánum mellett színházi eszközökkel elképzelni sem tudok. Kellettek ehhez kiváló színészek is, akik közül Fesztbaum Bélát emelem ki külön, aki itt bebizonyította, hogy játéka nem csak humoreszkekben lehet magával ragadó, hanem egy olyan drámában is, amilyen „Az álomkommandó”, ahol Manó urat játszotta.

Álljon itt Fréderic Schopen g-moll 1. balladája emlékül: