Egy barátom apja

Alig hallható, elfúló hangon közölte velem barátom a telefonban, hogy meghalt az apja. 

Pontosan tudtam, mit érez. Apám négyszázkilencvenegy nappal ezelőtt halt meg; azóta nem láttam, nem beszéltem vele, nem hívtam fel őt és ő sem hívott fel engem, nem pöröltem vele, és azóta nem járt azon a fejem, vajon miről maradok le, ha ő elmegy egyszer. Elmondott mindent, amit csak ő tudott? Megkérdeztem tőle mindent, amit csak őt tudott? Megvannak a válaszok? Maradtak kérdéseim? Most derült csak ki nem rég, hogy amikor apám végleg elhatározta, hogy elhagyja Öntést valamikor az ötvenes években, Miska bácsi – az egyik nagybátyám – egészen Székesfehérvárig kísérte apámat a vonaton. Egészen addig próbálta őt visszatartani, rábeszélni arra, hogy ne menjen el, próbálta megértetni vele, hogy nem hoz jó döntést, ha elmegy, egyedül lesz idegenben, senkire nem számíthat, különben is ott van ő, Miska, aki igenis szereti a legkisebbik Szücsöt. Így rövid "ü"-vel, mert apám az anyakönyvi bejegyzése ellenére hosszú "ű"-vel írta a nevét. Apám és Miska nagybátyám viszonya bensőséges volt, ez már kis koromban tudtam. Más, mint a többi testvérével. Apám róla beszélt a bátyjai közül a legtöbbet és a legrészletesebben az ő történeteit ismerte, nem csoda, ha a róla szóló történetek voltak a legszórakóztatóbbak. A kereszt felhegesztése a kapuvári templomtoronyra, továbbá a hazaérkezés egy Hansával ’45 telén a havas pusztaságon át Osli felől, az egy hetes alvás egy székesfehérvári pincében, miközben „odafönt” forgott a front, hol orosz, hol német szavak hallatszottak; ezek mind emlékek voltak, amiket vagy apám, vagy Miska bácsi mesélt. Bármennyire is volt azonban kitüntetett szerepe Miska bácsinak apám életében, az a szóbeli családi legendáriumban otthon az Iglói-köz mélyén nem volt kizárólagos. Sokat hallottam a többi nagybátyámról és nagynénémről is; Józsefről, Istvánról, Miklósról, Ágnesről, Máriáról, Gizelláról és Panniról. Már egyikük sem él, és ha lenne kérdésem velük kapcsolatban, akkor már apám sem tudná elmondani őket. Ebben azonban megnyugodtam, nincs üresség és nincs hiány. Mindent megkérdeztem tőle, mindent megválaszolt, mindent elmondott magától és én mindent meghallgattam. Nincs titok és ez nagyon fontos! Eszembe jut egy ismerősöm, aki egy őszinte pillanatában évekkel ezelőtt mesélt nekem, hogy „Szűcs úr, tudja, apámmal kapcsolatban egyvalami bánt, de az nagyon, hogy az utolsó öt évben nem beszélgettünk egymással, mert büszke voltam. Tudja?! Büszke! Csak azt tudnám, hogy mire voltam büszke?! Mire megyek a büszkeségemmel most, hogy már soha többet ebben a büdös életben nem beszélhetek vele.”. Hát igen, ezek végleges dolgok, nincs visszaút, ami el lett rontva, az el lett rontva - gondoltam és nem értettem akkor, miről beszél nekem ez az ember …

Mindezek miért jutottak eszembe az után, hogy apja halálhírével felhívott a barátom? Azért, mert együtt érzek vele, sajnálom őt, talán segíteni is tudok valahogyan. Nemsokára találkozunk.

Utóirat

Végül is nem találkoztam a barátommal. Először azzal hívott fel, hogy a megbeszélt időpont nem jó, mert nem ér rá, ezért megbeszéltünk egy másik időpontot. A másik időpont sem volt jó, akkor sem ért rá és akkor is felhívott emiatt, viszont közölte, hogy legközelebb mikor jön abba a városba, ahol lakom, és akkor majd ebédeljünk együtt. Aznap felhívtam a barátomat. Nem vette fel a telefont, viszont küldött egy üzenetet, hogy tárgyal és a tárgyalása után majd felhív. Nem mondom, hogy „természetesen”, de nem hívott fel és azóta sem hívott fel. A világ neki így kerek-egész. Ezek véglegesnek tűnő dolgok, nincs visszaút; ami el van rontva, az el van rontva.