Szombaton lementem a partra.
Amikor azt írom, hogy a „part”-ra, akkor ez esetemben nem lehet más, csak a
Balaton partja, közelebbről a déli part, még közelebbről Balatonfenyves és
Fonyódliget között bárhol, ahol a tó találkozik a szárazfölddel. Most szombaton
történetesen a part Fonyódon volt, méghozzá a hajókikötőnél, a fonyódi mólónál.
A móló azon helyek egyike, melyekről kis korom óta egészen világos emlékképeim
vannak. Szóval, emlékszem arra, hogy apámmal egy nagyon hideg, nagyon tiszta,
felhőtlen téli napon együtt végigmentünk a móló elejétől a végéig. Emlékszem a feltorlódott
jégtáblákra, melyek a mólót széltében csaknem félig, hosszanti irányban pedig
majdnem teljesen beterítették a boglári oldalon. Ha áttekintettünk a
jégtorlaszokon, apró ereket és valamivel szélesebb patakocskákat láttunk,
melyek finoman erezték a hepehupás jégmezőt, amely kelet felé beleveszett a derengésbe.
E csodálkozó percekben végig beszélgettünk. Már nem tudom, miről beszélgettünk,
de megmaradt a hangulata annak a több, mint negyven évvel ezelőtti
beszélgetésnek. Érzem most is. Hú, majdnem beleborzongok! Apám és én, ketten a
mólón. Apám jókedvű és hallgat arra, amit mondok és érdeklődést látok a
szemeiben, meg azt látom, hogy mindent meg akar magyarázni, az egész világot
meg akarja magyarázni nekem. Örültem, hogy ilyen apám van és ezt később
meg természetesnek is tartottam. A kételyét! A mindenbe, néha alaptalanul
belerondító kételyét, azt viszont sem megérteni, sem megszokni nem tudtam ... pedig igaza volt. Elvégre soha ne fogadjuk el igaznak, amit hallunk , csak akkor, ha mi magunk is megéltük az igazságot .... Micsoda különbség, kérem! Furcsa, hogy most szombaton, ott a mólón is ekörül
forgott az eszem. A régi dolgokon. Úgy látszik, azok belesülnek az ember
lelkébe és ott maradnak örökre. Pedig volt más is ezen a mostani szombat
délutánon, amin az eszem járt: a Balatonban alig volt víz. Olyan kevés volt a
víz, hogy a kövek alját lehetett látni, emellett még olyat is láttam, amit eddig
nem láttam: a kikötő medrének az alját! Döbbenet! Ennek jelentőségét
talán az érti, akinek „nem térkép e táj”. Olyan volt, mintha egy ősi titok
nyitotta volna fel magától a varázsajtót, hogy a szerencsés halandó rápillanthasson
féltett és addig sötétben kucorgó magányos titkára: a meder aljára. Szóval ott
voltunk, én és a meder alja, s az első döbbenettől nem jutottam szóhoz. Mintha
szemérmesen el kellett volna kapnom a tekintetemet a ritka látvány miatt. Mondom,
nekem nem térkép e táj! Én aztán tudom, mit jelent az, megpillantani a kikötő
medre alját és felfedezni, hogy ott ugyanolyan hullámokba rendeződik az iszap,
mint a móló másik oldalán a jóval sekélyebb részen. Szóval, mélyre lehetett lelátni. A
nap fénye átütött a vagy két méternyi mély vízen, hogy lejjebb mégiscsak átadja
helyét a fény az átlátszatlan zöldes derengésnek, mely már csak sejttette a titkokat,
de el nem árulta őket. Arra biztatott, hogy jöjjek máskor is, nézzem meg őt,
hátha még tisztább lesz legközelebb és akkor talán még mélyebbre látok. Csak
annyit tehettem, hogy jól megjegyeztem a meder alját és készítettem hamarjában
néhány fényképet a Balaton tiszta vizéről, a meder aljáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése