Takács elbukott egy ügyet a bíróságon. Teljesen nyilvánvaló volt számára, hogy valamilyen korrupció van az
ügyben – no nem a bíróság részéről, hanem a felek részéről. Bizonyítani persze
nem tudta, de nem is akarta. Nem volt jó kedve. Veszíteni soha nem jó. Azzal
vigasztalta magát, hogy ez a mai ítélet is valamiért céltételezett volt. Néha,
kétévente egyszer-egyszer volt olyan érzése, hogy olyan ítélettel találkozik,
mint ez a mai. Céltételezett ítélet alatt azt értette, hogy a bíróság valamely
okból az ítélet rendelkezését már előre eldönti, majd ezt követően keresi és
találja meg az ehhez vezető logikai utat, amely – legalábbis formálisan – megtámogatja
a döntés okát, melyet az egyedül elfogadható igazságként, az ítélet jellegéből
adódóan ezáltal a kizárólagosan helyes döntésként hirdet ki. Takács arra
gondolt, hogy annak nem lenne szabad kérdésnek lennie, sőt, ha már a kérdés
felmerül, az nagyon rossz, miszerint „a döntéshez keressük a logikát és a
bizonyítékot?”. Takács azt gondolta, hogy mindig a bizonyítékokból következtessünk
a döntésre, vagyis a bizonyítékok zárt láncolatából kikövetkező okozati
összefüggések vezetnek el rekonstruálható múltbeli állapothoz, melyből
logikusan következhet is akár a döntés és e döntéshez a jogszabályok
nyújthatnak segítséget, midőn azokat a bíróság alkalmazni szándékozik. Jó
esetben még az is előfordulhat, hogy ez a döntés igazságos lesz, legalábbis ez
esetben összehasonlíthatatlanul nagyobb az esélye ennek, mint a „céltételezett
ítéletnek” nevezett döntés esetén, amikor minden felborul.
Azon a napon azonban Takács egy
céltételezett ítéletbe futott bele, ráadásul egy első fokon már megnyert ügyben
hozott ilyen ítéletet a bíróság. Azon tűnődött, mi
lehetett annak az oka, hogy szerinte ezt az ítéletet előre elhatározta a bíróság,
vagyis, miért volt meg előbb a végső álláspont, mintsem az oda vezető logika. Személyes
ellenszenv vele szemben? Ezt kizárta. Presztízs? Önigazolás a bíróság részéről?
Á, dehogy! Ezt is kizárta. Nem tudott rájönni, pedig sokat járt ezen az esze aznap.
A bajt abban látta, hogy az ügyben
elbírált valóság, sőt – hogy kissé patetikusan kis többletet is mondva – az
igazság is megfulladt, vagyis az igazság belefulladt az ítéletbe. Arra gondolt,
hogy az ítélet folytán ott a tátongó, nyitott ajtó, lehet mutyizni, játszmát
előre lepacsizni és közbeszerzési eljárást elbohóckodni. Azt látta, hogy az
ítélet megfelelése az elvárásokhoz csak formális. Ezt szívből gondolta, mert Takács jó ügyvéd
volt. Képes volt belátni, ha nincs igaza és képes volt meggyőzni magát arról is,
hogy másnak is lehet igaza és néha igaza is van másnak, valamint képes volt
hagyni magát meggyőzni és elfogadni, hogy éppen meggyőzték. Aznap azonban nem
győzték meg, bírók nem győzték meg.
Takács végső soron a formális
igazságba belefojtott nagytesót, a valós igazságot sajnálta, mely elveszett és látta ennek a következményeit odakint, amit úgy látszik a bírók nem láttak. Csak aznap foglalkozott az üggyel, mert nem ért rá többet foglalkozni a
halottal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése