Vannak, akiket az ember nem mer megsérteni

Felkészülni minden élethelyzetre – Jonas így gondolta. Felkészülni minden szófordulatra, gesztusra, hogy legyenek válaszai mindig, minden körülmények között és válasz alatt azt is értette, ha csöndben marad. Ez járt a fejében abban az időben.

Jonas egy kora őszi estén Matfejevhez volt hivatalos. Matfejev, nos ő Jonas régi barátja volt, és ezúttal is meghívta őt az irodai ünnepségre. Az ünnepségen jelen volt Konsztantyin Volkov professzor is, aki a maga jelentőségteljességében mindig jelen volt ezeken a társasági eseményeken, amelyre ezúttal azért került sor, mert Matfejev irodája új taggal bővült és e bővülésnek fényt kellett adni. Jonas az új tagot kellően jelentéktelennek tartotta ahhoz, hogy ne jegyezze meg a nevét, meg aztán mondandónk szempontjából az új tag személyének nincs jelentősége.

Néhány alapszabályról essen szó! A professzor által kezdeményezett beszélgetés általában az „azt hallottad-e?”, vagy az „azt tudod-e?” felütéssel indul. Nos, aki így kezdi a beszélgetést, azzal vigyázni kell, mert, ha az illetőnek rossz kedve van, az eleve tételezi fel a kérdés címzettjéről, hogy „nem tudja” a választ, nem tudja az adott tényt, okot, vagy valóságot; véletlenül éppen mindig azt, amire a kérdés irányul. Ez így van kitalálva, hogy úgy mondjam, dramaturgiailag összeszedve a professzor részéről, hogy a későbbiekben kellő gyúanyag gyűljön össze valakinek a porig alázására a társaságból. A játék erre megy ki és az okos Konsztantyin Volkov professzor ezt pontosan tudja; minden alkalommal tudja és kedvét leli benne.

Azon a napon a professzornak rossz kedve volt és egészen nyilvánvaló volt az is, hogy a kérdésekre adott válasz helyességének az égvilágon semmilyen jelentősége nincs, sőt még csak annak sem, hogy válasz elhangozzon, mert csak egy célt szolgált a kérdés, továbbá a kérdés hangsúlya, a kérdés elhangzásakor felvett testtartás, mégpedig azt, hogy ott, abban az adott pillanatban lássa mindenki, hogy ő az … alfahím. Ki nem mondott elvárás volt ez a részéről, hogy hozzá igazodjon a társaság, továbbá az ő véleménye legyen a domináns, sőt a beszélgetés irányának egyetlen célja az ő véleményének a megértése és az azzal való ellenvetés nélküli teljes azonosulás legyen. Volt, aki ezt nem látta és volt, aki látta és olyan is volt, aki olyannyira érezte ezt, hogy képes volt Konsztantyin Volkov személyébe belebújni, azzal szinte teljesen eggyé válni, ezáltal tökéletesen megérteni őt. Jonas ilyen volt.

Az éppen aktuális kérdést tehát - „azt hallottad-e, hogy …?” – Jonashoz címezte a professzor. Jonasnak nem volt kedve megszólalni, mert az általa ismert magatartásformákkal, a válasszal, az érdeklődő tekintettel, a nyíltsággal, továbbá a kíváncsisággal semmire nem ment volna a készülő megaláztatással szemben, és ezt pontosan látta előre. Rá akarta hagyni az egészet, de a csendben a professzor nem hagyta magát.

–        Mond már, na, mond már – hangzott a felszólítás.

–        Inkább csöndben maradok, úgyis neked van igazad professzor úr – mondta Jonas.

–     Dehogy maradsz csöndben, nem szoktál te csöndben maradni, mond már – hangzott újra a professzor felszólítása – Elolvastad te azt egyáltalán, amiről beszélsz? – kérdezte.

–        Lehet, hogy nem az egész törvényt olvastam el, de vannak benne részek, amik elborzasztanak – felelte Jonas.

–        Mi borzaszt el? – kérdezte a professzor.

–        Ahogy kezdődik, már az első mondatai. Hazugság az alapvetése, felmentést ad felelősség alól. Aki írta, azt akarja, hogy ne gondolkozz, és olyan következtetést vonj le, amiből jó következmény nem fakad professzor úr, csak rossz. Csak rosszabbak maradunk, nem jobbak, rosszabbak. Érted, csak rosszabbak maradunk! – felelte Jonas és meglepődött magán, hogy mégsem tudott csöndben maradni, vagy elterelni a beszélgetést más irányba.

A professzor nem erre számított, behódolásra és megzavarodottságra számított.

–      Még egyszer kérdezem, elolvastad ez egészet? Ha nem olvastad el az egészet, nem lehet véleményed sem az egészről, de egy részéről sem! Először olvass, tanulj és utána legyen véleményed! – mondta a professzor.

Jonasnak végképp elment a kedve a társalgástól és az arcára kiült a rá ilyenkor jellemző mosoly. Ez a mosoly nem volt befolyásolható, és tudatosan nem volt képes tenni ellene semmit. Ha a kialakult helyzet és a saját mércéje szerint felállított úgynevezett „jó modor” nem volt összhangban egymással, akkor a mosoly csak jött a semmiből és ilyenkor mindig attól félt, hogy ez a mosoly elárulja. Elárulja, hogy nem tud uralkodni magán, hogy kényelmetlenül érzi magát és nem tudja felvenni a professzor szabta módon a versenyt az igazáért. Jonas ilyenkor nem tudott küzdeni. Inkább hallgatott és a kívülálló számára csak bután mosolygott; mert a mosoly – valljuk be – kívülről csak egy buta mosoly volt. Ez volt a megalázó. Végül is a professzor elérte a célját. Mindenki láthatta, hogy ő az alfahím abban az öt percben. Pedig Jonasnak volt igaza.

Jonas később elgondolkodott azon az estén és Ernest Hemingway egyik mondata jutott eszébe: „Vannak, akiket az ember nem mer megsérteni.”.