A lépcső

Egy ideje az foglalkoztat, vajon lehet-e írni egy lépcsőről úgy, hogy az ehhez a lépcsőhöz tapadó - hogyan is mondjam - emocionális kötődés bemutatása ne legyen giccses, értelmetlen, továbbá valóban érzékelje az olvasó, hogy ez a lépcső számomra egyáltalán nem közömbös.

A lépcső meredek. A lépcső megizzaszt. A lépcső mászása közben alig vártam mindig, hogy felérjek a tetejére, hogy odafönt egyáltalán nem megkönnyebbülten vegyem tudomásul, hogy előttem van még egy meredély, amit le kell küzdeni, már sima úton. Mivel ezt a lépcsőt javarészt hajnalban másztam meg, ezért csak két körülmény volt, ami több, mint enyhet adott a lépcső alján: egy magányos madárka éneke és egy másik hang. A madárka visszhangos éneke távolról jött, de a körülölelő csendben úgy hallottam, mintha a madár a vállamon ülne, és csak nekem énekelne. Csak ő, meg mi ketten voltunk az éber élet azokon a hajnalokon húsz évvel ezelőtt. Volt idő gondolkodni, és volt idő hallani a csendet, ami annyira elütött a madárka dalától. Egyébként is, figyeljünk a csendre és őrizzük meg, mert a csend hozza el az összes álmunkat. 

Minél feljebb haladtam a lépcsőn, annál inkább vegyült a csendbe a másik hang. Ez a hang ütemes volt, időtlen volt, már jóval az előtt is ott volt, hogy megszülettem, hogy apám és anyám megszületett, sőt, hogy az ő szüleik, meg még az ő szüleik és még az ő szüleik megszülettek volna: a parti hullámverés hangja. Ennyiből még nyilván nem található ki, ezért elmondom, balatoni hullámverésről van szó. A Balaton még akkor sem nyugszik teljesen, ha nincs szél. Szél nélkül simogató hang a hang, széllel morcosabb a hang; de ne ijedjünk meg! E hangnak egyetlen jellemzője ugyanis az, hogy soha nem idegen. Otthon vagyok, és amikor caplattam felfelé a lépcsőn, bizony azt éreztem, hogy már semmi másra nincs szükségem csak arra, hogy örökké együtt legyek a madárral és ezzel a simogató hanggal. Nem ezért gondoltam ezt így, mert esetleg megnyugtatott, de még csak azért sem, mert szép volt. Az okra később jöttem rá és ezt szavakkal és betűkkel most sem tudom elmagyarázni és azt hiszem, talán nem bennem van a hiba.

Néhány pillanatig úgy éreztem ilyenkor, hogy a madáron, a hullámverésen és rajtam kívül nincs semmi és még azt is éreztem, mintha a madár, a hullámverés és én egy megfoghatatlan érzetben egy lettünk volna. Ez soha nem tartott sokáig, mindig rövid ideig tartott és ilyenkor soha nem voltam boldogtalan.