Ez így egyes szám harmadik személyben maga a borzalom, ne is vegyük komolyan!
"Tavasz utca. Így hívták az utcát,
amihez Jónást három, vagy négy emlék kötötte. Lakott ott egy fiú, akinek a
neve, hogy ne ismerjen magára, legyen Bamakó Frigyes. Lakott ott egy lány,
akinek a neve, hogy ne ismerjen magára, legyen Pappas Virág. Volt ott egy
telek, amely tele volt almafával és Jónás sokszor ment arra a telekre almát enni, vagy inkább lopni, de mindig csak egyet-egyet, mert jó fiú volt …
Volt ott egy köz, egy szűk kis utca, nem is utca, inkább egy ösvény, amely
Bamakó Frigyesék háza mellett vitt a Balaton felé és ez az ösvény belefutott
egy üres telekbe, ahol ők – Jónás és akkori barátai – nyaranta fociztak. Nem
zavarták őket a buckák, nem zavarta őket a telek lejtése, nem zavarta ott őket semmi,
mert jó volt minden, úgy, ahogy volt. Harminc éve arcokat látott ott.
Mára a nevek eltűntek, sőt már arcok sem voltak előtte, legalábbis nem mindenkié, aki akkor ott volt. Bamakó Frigyes ott volt, Jóska, Attila és egy Zsolt nevű srác is ott volt, továbbá ott volt Miklós, akinek bárhogy erőltette az emlékezetét, nem ugrott be a vezetékneve, pedig még bunyóztak is. Ez a bunyó egy őszi napon zajlott le. Jónás éppen otthon volt és magától értetődő nyugalommal görögdinnye héjat vágott apró darabokra úgy, mintha ennek bármiféle értelme lett volna, miközben egy zágrábi adó partizánfilmjét nézte, amit a kültéri antennával annak idején még élvezni is lehetett. Akkoriban tetszett meg neki az angol nyelv, mert a jugók soha, egyetlen amerikai filmet sem szinkronizáltak és a filmek zöme western volt, vagy kortárs. Egyszer csak megérkezett Frigyes és elhívta játszani Jónast, aki ezt furcsának találta, mert Frigyes soha ilyet nem tett korábban; mindig Jónas ment a Tavasz utcába, ő soha nem jött hozzá. Nem baj, gondolta, itt az új világ kezdete, új barátság, új perspektíva. Vette a fehér biciklijét és együtt eltekertek hozzájuk; az úton végig beszélgettek. Már nem emlékezett, miről beszélgettek, ez a részlet már nagyon ködös volt. Nem mentek be Frigyesék házába, a kerítésüknél megálltak, a biciklin ülve lábaikat a kerítéshez támasztották és tovább beszélgettek két-három percig, amikor megérkezett Miklós és az öccse. Velük volt a bunyó. Jónas arra emlékezett, hogy provokálták, sértegették, csúnyákat mondtak rá, és még arra is emlékezett, hogy nem akarta a bunyót, meg, hogy sokáig nem vette fel a nyilvánvaló provokálást. Ez elmegy egy ideig, de, ha túl sokáig tart, akkor ugye, hát nevetséges lesz az ember. Ez a nevetségessé válás persze nem tudatos felismerés eredménye, hanem csak úgy jön; jön az a furcsa érzet a megaláztatottsággal együtt, az érzet, melyet az ember utólag talán szégyell, ő évekkel később legalábbis szégyellte, de szigorúan csak magában és maga előtt. Ez az érzet önmaga kudarcának az érzete volt amiatt, hogy végül nem tudott uralkodni magán és lerúgva magát a bicikliről kéjes örömmel hatalmas pofont adott Mikósnak, amitől ő a földre esett, és ő akkor sem hagyta abba a pofozkodást. A földön is verte, verte, verte és verte és az öccsét is verte, aki a bátyja segítségére sietett, végül mindkettőt megverte. Kapott ő is, de ő ütött utoljára és ez volt a lényeg és akkor ért véget a verekedés, amikor ő úgy gondolta, hogy most már elég. Jó volt ez így? Akkor úgy gondolta, hogy jó volt, mert nem maradt megalázva, helyrebillent valami, megőrződött valami, amire egyébként nem vágyott megharcolni, mert eszébe sem jutott, hogy az nem úgy van eleve. Ez pedig a tisztelet és az elfogadás volt. Azt gondolta, amiatt volt ez a verekedés, hogy Miklós, meg az öccse fogadja el őt olyannak, amilyen ő valóban volt és tudtukra hozza, hogy szó sem lehet arról, hogy olyan legyen, amilyennek ők látják, vagy amit állítanak róla, vagy amilyenné szeretnék formálni. Erre nem akkor, hanem később jöttem rá. Akkor, a bunyó után csak jól érezte magát a bőrében, hiszen elvégre megvédte magát – és micsoda szenvedéllyel!
Mára a nevek eltűntek, sőt már arcok sem voltak előtte, legalábbis nem mindenkié, aki akkor ott volt. Bamakó Frigyes ott volt, Jóska, Attila és egy Zsolt nevű srác is ott volt, továbbá ott volt Miklós, akinek bárhogy erőltette az emlékezetét, nem ugrott be a vezetékneve, pedig még bunyóztak is. Ez a bunyó egy őszi napon zajlott le. Jónás éppen otthon volt és magától értetődő nyugalommal görögdinnye héjat vágott apró darabokra úgy, mintha ennek bármiféle értelme lett volna, miközben egy zágrábi adó partizánfilmjét nézte, amit a kültéri antennával annak idején még élvezni is lehetett. Akkoriban tetszett meg neki az angol nyelv, mert a jugók soha, egyetlen amerikai filmet sem szinkronizáltak és a filmek zöme western volt, vagy kortárs. Egyszer csak megérkezett Frigyes és elhívta játszani Jónast, aki ezt furcsának találta, mert Frigyes soha ilyet nem tett korábban; mindig Jónas ment a Tavasz utcába, ő soha nem jött hozzá. Nem baj, gondolta, itt az új világ kezdete, új barátság, új perspektíva. Vette a fehér biciklijét és együtt eltekertek hozzájuk; az úton végig beszélgettek. Már nem emlékezett, miről beszélgettek, ez a részlet már nagyon ködös volt. Nem mentek be Frigyesék házába, a kerítésüknél megálltak, a biciklin ülve lábaikat a kerítéshez támasztották és tovább beszélgettek két-három percig, amikor megérkezett Miklós és az öccse. Velük volt a bunyó. Jónas arra emlékezett, hogy provokálták, sértegették, csúnyákat mondtak rá, és még arra is emlékezett, hogy nem akarta a bunyót, meg, hogy sokáig nem vette fel a nyilvánvaló provokálást. Ez elmegy egy ideig, de, ha túl sokáig tart, akkor ugye, hát nevetséges lesz az ember. Ez a nevetségessé válás persze nem tudatos felismerés eredménye, hanem csak úgy jön; jön az a furcsa érzet a megaláztatottsággal együtt, az érzet, melyet az ember utólag talán szégyell, ő évekkel később legalábbis szégyellte, de szigorúan csak magában és maga előtt. Ez az érzet önmaga kudarcának az érzete volt amiatt, hogy végül nem tudott uralkodni magán és lerúgva magát a bicikliről kéjes örömmel hatalmas pofont adott Mikósnak, amitől ő a földre esett, és ő akkor sem hagyta abba a pofozkodást. A földön is verte, verte, verte és verte és az öccsét is verte, aki a bátyja segítségére sietett, végül mindkettőt megverte. Kapott ő is, de ő ütött utoljára és ez volt a lényeg és akkor ért véget a verekedés, amikor ő úgy gondolta, hogy most már elég. Jó volt ez így? Akkor úgy gondolta, hogy jó volt, mert nem maradt megalázva, helyrebillent valami, megőrződött valami, amire egyébként nem vágyott megharcolni, mert eszébe sem jutott, hogy az nem úgy van eleve. Ez pedig a tisztelet és az elfogadás volt. Azt gondolta, amiatt volt ez a verekedés, hogy Miklós, meg az öccse fogadja el őt olyannak, amilyen ő valóban volt és tudtukra hozza, hogy szó sem lehet arról, hogy olyan legyen, amilyennek ők látják, vagy amit állítanak róla, vagy amilyenné szeretnék formálni. Erre nem akkor, hanem később jöttem rá. Akkor, a bunyó után csak jól érezte magát a bőrében, hiszen elvégre megvédte magát – és micsoda szenvedéllyel!
A Tavasz utcában lakó Pappas Virág pedig az osztálytársa volt, akit nem látott már
harmincöt éve. Virág elől nem kellett megvédenie magát. Egyszer hazudott neki
és akkor nem volt emiatt büszke magára. Arra gondolt, talán majd megírja ennek
is a történetét, bár már nincs semmilyen jelentősége – de ki tudja, elvégre a
gondolat megalkotásának az eszköze az írás és talán vannak gondolatok, amelyek
nem is léteznek még."
