Van ebben a „karma dologban” valami …
Uwenak bejött egy kis pénz. Egyáltalán nem számított rá, hogy az adósa megadja a tartozását. Sőt, már el is felejtette az egészet, amikor egy este felhívta Heiko, az adós.
- Figyelj csak Uwe, emlékszel ugye? Tartozom neked egy is pénzzel, egészen pontosan 5450 márkával. Nahát, összegyűjtöttem neked, és szíves engedelmeddel megadnám a pénzt.
- Heiko, te vagy az? A fenébe is, hát tényleg … tartozol … és jól értem, megadnád? Hát, jó. Rendben van. Persze, add csak meg. Jó lesz az neked is nekem is. Jobban érezzük majd magunkat.
Így esett, hogy Uwe másnap este egy tömött fehér borítékkal tért haza. Amikor belépett az ajtón, egy pillanatra megállt és elgondolkodott. „Szóljak erről Ingeborgnak? Végtére az övé is ez a pénz. Szólni kellene … de nem, nem szólok neki. Jó helyen lesz az nálam, ha majd kér, akkor persze adok, hiszen mindig adok … de ezentúl, a kutya meg a macska, egy darabig legalább ne kelljen gondolkodnom, hogy honnan adjak neki, hiszen van, és kész …, ennyi nyugalom jár nekem is … .” Uwe nem is szólt senkinek és - ahogyan előre látta - nyugalom szállta meg … a „pénzes ember” nyugalma, akinek elég csak belenyúlnia a kis fehér borítékba és azzal minden, ami pénzzel kapcsolatos gond, megszűnik … számlák, bevásárlás, miegymás. Ez biztosan valami „pszichológia”, gondolta … Szerette ezt a nyugalmat, gyorsan meg is szokta, és ez odáig fokozódott, hogy egy idő után már nem is akart pénzért belenyúlni a borítékba … őrizni akarta a nyugalmát … A boríték azonban hónapokon belül egyre vékonyabb lett, míg egy pénteki napon már csak háromszázötven márka lapult benne. Uwe ekkor - a nyugalma megőrzése érdekében - elhatározta, hogy eldugja a borítékot. Ez persze kacagtató elképzelés volt, mert attól, hogy eldugja, éppenséggel meg is találhatta volna később, amikor pénzre lett volna szüksége, de neki feltett szándéka volt, hogy a pénzt nem költi, és hát, ez a nevetséges eldugás jutott az eszébe … De történt valami, amire nem számított! Először a borítékot felejtette el. Aztán, amikor hetekkel később eszébe jutott a boríték, rádöbbent, hogy elfelejtette, hogy hová rejtette. Feltúrta a lakását. Fiókokat borogatott ki. Táskái és öltönyei zsebeiben nyúlkált. Napokon keresztül kutatott remegő kézzel, de nem találta sehol a borítékot, és benne a pénzt. Esténként, elalváskor azzal a pillanattal szeretett volna elaludni tudata mélyébe merülve az első álom előtt, amikor a borítékot éppen elrejtette valahol, hogy egy hirtelen felismerés az öntudat szintjére lépve kiugrassza az ágyból és családtagjai furcsa pillantásaitól kísérve feltörjön egy zugot valahol a lakásban, mert: ott a boríték! De nem! Ilyen csoda nem esett. Így fordult elő, hogy a megamaradt pénzzel az történt, amit Uwe a lelke mélyén valójában szánt neki: soha nem költötte el és a pénz megmaradt. És ebben nem volt tervszerűség … csak sodródás a kívánt eredmény felé … A boríték most is ott lapul egy fekete és egy fehér ing között a bal oldali barna szekrény legfelső polca mélyén három Levi Strauss és egy Wrangler márkájú öreg, kopott nadrág mögött néhány levendula ágacska társaságában, hogy jobb illat legyen (ezt most találtam ki). Tanulság? Talán az, hogy mindennek, még a gondolatoknak is, megvan a maguk következménye, még ha fel sem tűnik sem az ok, sem az okozat … csak (jó esetben) az eredmény … hát, talán ilyen ez … Uff!
