2011. július 11.

1.

Most, hogy meghalt apám, döbbenek rá, mennyire tiszta ember volt és mennyire tiszta ember az anyám. Az a világ ahonnan ők jöttek, kedélyes volt, egyenes volt, jókedvű volt, szeretetteljes volt és végtelenül őszinte volt. Ez az én múltam, innen jövök, ez vagyok, mindent ennek köszönhetek, a mozdulataimat, a gesztusaimat, a gondolataimat, a más emberekhez való viszonyomat, a tartásomat, a gerincemet, a segítőkészségemet és a humoromat is. Itt nincs helye alakoskodásnak, hamisságnak és rosszindulatnak. Ez a világ őszinte. És én nagyon jól érzem magam benne. Érzem ezt a világot, mert itt lüktet és keresem benne azt a fogódzót, amely segít elviselni azt a borzalmas csapást, amely apám elvesztése okoz. Ami a jövőt illeti, az biztos, hogy a szeretetnek kiemelkedő jelentősége lesz, hiszen a múltamban minden erre épült, ezért erre kell épülnie a jövőben is. Ez nem lesz megkerülhető és nem lesz megerőltető.

Tegnap hétfő volt. Apám három napja halott és én ezt alig viselem el. Ízlelem a szavakat így együtt, „apu halott”, és roppant keserű, ehetetlen és büdös. Kezembe akadt ma este egy levél, melyet kézzel írt úgy harmincöt éve; akkor készült, amikor először mentem el egy táborba egy hétre. A levél szerint ez volt az első "kalandozásom" (ezt ő írta így a levélbe). Mintha már akkor tudta volna, mennyi lesz még az után. A tábor Balatonvilágoson volt. Amikor először olvastam 2011. július 11.-én ezt a levelet, azt hittem, beleordítok a szoba csendjébe.

A levélben gyerek voltam. Amikor elolvastam, újra annak éreztem magam és ettől kellemes rémület fogott el, éreztem, hogy megállt az idő, amikor apám megírta ezt a levelet és tegnap délután is megállt az idő akkor, amikor elolvastam azt a levelet és a két megállt idő úgy csavarodott egybe a bennem lévő megtapasztalás érzetén, ahogy a színtelen levegőmolekulák szivárvánnyá görbülnek az égen esős nyári vihar után. Volt villám is! Akkor, ott, akkor, amikor elkezdtem olvasni, a levélre a lenyugvó Napnak a szomszéd ház ablaküvegén visszatükröződő fénye vetült és, mintha tervezve lett volna a pillanat, a fény kizárólag apám harmincöt éve írt, kezemben tartott levelét világította meg. Ez halott apám műve volt! Így üzent nekem; édes kisfiam a harmincöt éve írt igazságok most is állnak, tartsd magad azokhoz ma is! Gyerek voltam újra, végtére a levél egykor is egy gyereknek íródott.

 2.

A halál az elvarrt szálak miatt talán nem lesz annyira fájdalmas. Vajon a végén már azért akartam szinte emberfeletti akarattal, hogy életben maradjon és, hogy vele maradjak, ameddig csak tudok, hogy ne érezzem rosszul magam és nem azért, hogy ne haljon meg? Hogy megnyugodjak? Hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom? Hogy elkerüljem a fájdalmat? Hogy felmentsem magam? Önzésből? Ez, ez borzalmas lenne! Milyen jó, hogy tudom, hogy nem! Megnyugtat. Nem azért voltam vele, hogy megnyugodjak, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom, hogy elkerüljem a fájdalmat, hogy felmentsem magam és végképp nem azért, mert önző lettem volna. Azért voltam vele, mert jó volt vele lenni, mindig jó volt vele lenni és legfőképpen azért, mert neki volt jó, hogy ott voltam mellette - és én ezt tudtam. Ez volt az egyetlen, ami megnyugtatott akkor – és most is megnyugtat. 

 3.

Nem volt óra, hogy ne gondoltam volna rá és nem volt nap, hogy ne beszéltem volna vele többször is. Továbbá állandóan azon járt a fejem, mit kellene még vele tisztázni, mit tud, kitől tudja, hogyan tudja, honnan tudja. Csak képzeljünk bele, milyen borzalmas, ha egy kérdésre csak egyvalaki tudja a választ és ez a válasz nekünk fontos valamely oknál fogva és az az egyvalaki úgy hagy el, hogy azért nem adott választ kérdésre, mert nem tettük fel neki azt a kérést. Mert magától nem mondaná. Ilyen esetben a múlt egy cseppnyi része mindörökre elveszne. Ez kibírhatatlan lenne. Igen, belegondoltam ebbe! Éveken keresztül belegondoltam ebbe, belegondoltam abba, hogy egyszer nem lesz mellettem és nem tud válaszolni kérdésre.

 4.

Volt például egy halott német katona, akit 1945 tavaszán halva látott az Indiánpuszta felé vezető úton a Kis-Rába egyik hídja tövében. A háború Öntésmajor környékén ’45 márciusában zajlott. Majd elvonult a front és még hetekig tele volt a Hany halottakkal és hadifelszereléssel. Ők (apám és a barátai, a lurkók) pedig megtalálták az 1927-ben született Gustav Thiele-t, a német katonát Bielefeldből, meghalva a folyó partján. Apám akkor 13 éves volt és annyi év után is emlékezett az esetre, a névre, az évszámra, a helyre. Ez engem lenyűgözött. Egy nagyon meleg nyári napon együtt elmentünk arra a helyre, ahol az a német katona, Gustav Thiele feküdt valamikor régen és megállapíthattam, hogy karakán gyerkőcök voltak apámék. 

A múlt egy részlete, amelyet apám nem tudott magával vinni a sírba. Hát nem öröm ez? Sajnálom azokat, akikben megválaszolatlan kérdések maradtak.