A kis hülye

Erről feltétlenül szeretnék írni most. Van egy barátom, aki elmondta, hogy soha, senki nem tudta úgy mondani, hogy „Kis hülyém”, ahogyan az édesanyja. Már jócskán túl volt a negyvenen, amikor a világ legtermészetesebb módján illette e szavakkal az anya a fiát, amikor valamilyen nagyon régről hozott, soha ki nem kopott, de a fiú által elfelejteni kívánt, vagy el is felejtett, ezért neki már fel sem tűnő ügyetlenkedésen kapta rajta az anyja éppen úgy, mint amikor még kisgyerek volt. "Kis hülyém." Mintha nem változott volna semmi, mintha nem teltek volna el évtizedek, mintha a barátomnak nem lett volna családja, gyerekei, sikerei és kudarcai, mintha a barátom nem látott volna már nagyon sokat, mintha még mindig kisgyerek lenne. Furcsa volt, hogy ez egyáltalán nem zavarta a barátomat, nem sértődött meg, nem vitázott, hanem tudomásul vette, hogy még mindig kis hülye. Persze ehhez kellett az anyja hangsúlya, ahogyan kimondta a két szót, úgy, ahogyan senki más a világon, amivel megáll az idő és nem mozdul semmi.