Mosogatás

Ez is egy régi történet. A mosogatásról van szó. Manapság az én feladatom, hogy a konyhát rendbe tegyem. Könnyen megy ez, mert olyankor nyugton vagyok hagyva, hallgatom a rádiót, az edények és evőeszközök mosása közben sosem gondolt dolgokon gondolkodom. Száz szónak is egy a vége, nem unom, nem zavar és nem esik nehezemre, ha a konyhában vagyok és mosogatok. Ma eszembe jutott anyám. Anyám, aki a fenyvesi házban egy őszi napon a konyhában mosogatni tanít, pontosabban megpróbál bevonni a mosogatásba, mondván, hogy én is vegyem ki a részem a családi kötelességekből, különben is, attól nem lesz semmi bajom, ha megtanulom, hogyan lesz a piszkos edényből tiszta, a piszkos késből, villából, kanálból tiszta eszköz újból és egyszer majd valamikor az életben úgyis hasznát fogom venni ennek a tudománynak.

Ma eszembe jutott mosogatás közben, hogy valamit kihagytam, valamit, aminek ő akkor nagyon nagy jelentőséget tulajdonított, mondván, „Fiacskám, e nélkül nem ér semmit az egész!”. Mi lehet az? – tettem fel magamban a kérdést, mintha nem tudnám a választ; a választ, amit álmomból felkelve is tudok, essen bárhogyan az eső, legyen bármekkora a fagy, vagy legyen akármekkora földrengés, vagy essen a palát verő kénköves ménkő. Szóval, mi az? Hát, a törölgetés, az edényt ugyanis mindig el kell törölni. Szépen, éppen úgy, hogy ne maradjon egyetlen folt se rajta, hogy jó legyen majd ránézni, amikor elővesszük a fiókból. Persze nem azért jegyeztem meg ezt az alapigazságot, mert anyám mondta, hanem azért, ahogyan mondta. Mosolyogva mondta, mindig mosolyogva mondta, mint aki éppen abban gyönyörködik, hogy hat rám … és tudott rám hatni, mert én mindig eltörölgettem azokat a kurva edényeket, jó kedvvel, mosolyogva … Ma kis lelkiismeret furdalásom volt, mert nem törölgettem. Az edény, az evőeszköz foltos maradt ... cserébe mégis megkaptam anyám mosolyát újra … az emberi állandót.