A boríték

Van ebben a „karma dologban” valami …

Uwenak bejött egy kis pénz. Egyáltalán nem számított rá, hogy az adósa megadja a tartozását. Sőt, már el is felejtette az egészet, amikor egy este felhívta Heiko, az adós. 

- Figyelj csak Uwe, emlékszel ugye? Tartozom neked egy is pénzzel, egészen pontosan 5450 márkával. Nahát, összegyűjtöttem neked, és szíves engedelmeddel megadnám a pénzt.

- Heiko, te vagy az? A fenébe is, hát tényleg … tartozol … és jól értem, megadnád? Hát, jó. Rendben van. Persze, add csak meg. Jó lesz az neked is nekem is. Jobban érezzük majd magunkat.

Így esett, hogy Uwe másnap este egy tömött fehér borítékkal tért haza. Amikor belépett az ajtón, egy pillanatra megállt és elgondolkodott. „Szóljak erről Ingeborgnak? Végtére az övé is ez a pénz. Szólni kellene … de nem, nem szólok neki. Jó helyen lesz az nálam, ha majd kér, akkor persze adok, hiszen mindig adok … de ezentúl, a kutya meg a macska, egy darabig legalább ne kelljen gondolkodnom, hogy honnan adjak neki, hiszen van, és kész …, ennyi nyugalom jár nekem is … .” Uwe nem is szólt senkinek és - ahogyan előre látta - nyugalom szállta meg … a „pénzes ember” nyugalma, akinek elég csak belenyúlnia a kis fehér borítékba és azzal minden, ami pénzzel kapcsolatos gond, megszűnik … számlák, bevásárlás, miegymás. Ez biztosan valami „pszichológia”, gondolta … Szerette ezt a nyugalmat, gyorsan meg is szokta, és ez odáig fokozódott, hogy egy idő után már nem is akart pénzért belenyúlni a borítékba … őrizni akarta a nyugalmát … A boríték azonban hónapokon belül egyre vékonyabb lett, míg egy pénteki napon már csak háromszázötven márka lapult benne. Uwe ekkor - a nyugalma megőrzése érdekében - elhatározta, hogy eldugja a borítékot. Ez persze kacagtató elképzelés volt, mert attól, hogy eldugja, éppenséggel meg is találhatta volna később, amikor pénzre lett volna szüksége, de neki feltett szándéka volt, hogy a pénzt nem költi, és hát, ez a nevetséges eldugás jutott az eszébe … De történt valami, amire nem számított! Először a borítékot felejtette el. Aztán, amikor hetekkel később eszébe jutott a boríték, rádöbbent, hogy elfelejtette, hogy hová rejtette. Feltúrta a lakását. Fiókokat borogatott ki. Táskái és öltönyei zsebeiben nyúlkált. Napokon keresztül kutatott remegő kézzel, de nem találta sehol a borítékot, és benne a pénzt. Esténként, elalváskor azzal a pillanattal szeretett volna elaludni tudata mélyébe merülve az első álom előtt, amikor a borítékot éppen elrejtette valahol, hogy egy hirtelen felismerés az öntudat szintjére lépve kiugrassza az ágyból és családtagjai furcsa pillantásaitól kísérve feltörjön egy zugot valahol a lakásban, mert: ott a boríték! De nem! Ilyen csoda nem esett. Így fordult elő, hogy a megamaradt pénzzel az történt, amit Uwe a lelke mélyén valójában szánt neki: soha nem költötte el és a pénz megmaradt. És ebben nem volt tervszerűség … csak sodródás a kívánt eredmény felé … A boríték most is ott lapul egy fekete és egy fehér ing között a bal oldali barna szekrény legfelső polca mélyén három Levi Strauss és egy Wrangler márkájú öreg, kopott nadrág mögött néhány levendula ágacska társaságában, hogy jobb illat legyen (ezt most találtam ki).  Tanulság? Talán az, hogy mindennek, még a gondolatoknak is, megvan a maguk következménye, még ha fel sem tűnik sem az ok, sem az okozat … csak (jó esetben) az eredmény … hát, talán ilyen ez … Uff!

Falevelek ősszel

Érdekes, hogy a nagy csendben és napnyugta után hallani igazán az ősz neszeit, az elszáradt falevelek földre hullását. Kis nesz ez. Majdhogynem szemérmes nesz, mintha nem akarná jelezni a természet, hogy közeleg a tél.

Gördeszka

Van itt egy történet a múltból. A kisgyerekek, akik a világot folyamatosan rakják össze magukban és eleinte fogalmuk sincs arról, hogy ez a világ hogyan működik, azt gondolják, hogy a szüleik mindenhatóak. Nincs ezzel semmi baj és jó, ha ez így van. Történt már vagy negyven éve, sőt talán lehet, hogy több is, hogy láttam egy fényképet, ami egy fiút ábrázolt. Ez a fiú egy olyan deszkán állt, amely alá négy kis kereket szereltek. Egy másik fényképen ez a fiú kicsit meggörnyedve egyik lábán állt a deszkán párhuzamosan állítva a lábfejét a deszka lapjával, míg a másik lábával éppen egy lendületet vevő mozdulatot tett. Összeraktam magamban a látottakat és megállapítottam, hogy ez a fiú a deszkát mozgásra használja, arra, hogy egyik pontból eljusson egy másik pontba úgy, hogy a talajjal érintkező lábával veszi a mozgáshoz szükséges lendületet, miközben egyensúlyozva még irányítani is tudja a deszkát. Nagyon izgalmasnak találtam ezt. Ezen a deszkán és ezen a mozdulaton járt az eszem hetekig, míg egyszer csak megláttam ezt az alkalmatosságot egy televíziós műsorban használat közben is és teljesen le voltam nyűgözve, amit csak fokozott, hogy egy francia gyerekújságban egy egész oldalon sorakoztak a különböző deszkák fényképei – pirosak, sárgák, zöldek, kékek és volt egy fekete is. Nagyon szépen megkértem a könyvtárost, hogy tépje ki nem nekem ezt az oldalt, mert annyira tetszenek nekem ezek a deszkák, mert képtelen vagyok a továbbiakban nélkülük aludni, mert állandóan ezeken jár az eszem, mert álmomban már többször deszkáztam is, mert annyira szépek a színeik, mert annyira szép a formájuk, mert szeretném, ha nekem is lenne egy ilyen, de nem tudom az apámnak elmagyarázni, hogy mi is ez valójában, pedig őt szeretném megkérni arra, hogy vegyen nekem egy ilyet, mert ő biztosan tudja, hol lehet ilyen deszkát venni, mert ő mindent tud … és csoda történt! A könyvtáros kölcsönadta az újságot …

Megmutattam apámnak. Egy ilyet szeretnék, tudod, erről beszéltem, mondtam neki. Heteken-hónapokon keresztül rágtam a fülét. Minden reggel azzal váltunk el, hogy „deszka”, ezt mondtam neki. Ahogyan mondtam, volt ebben valamilyen mélyebb tartalom is. Mintha valamilyen közös titkot mondtam volna, mintha ez a mindig röviden kiejtett szó „deszka” csak rá és rám tartozott volna; különben is ő az, aki nap, mint nap világot lát, távol van az otthontól, emberekkel találkozik és él abban az akkor számomra még ismeretlen kinti világban, ahol minden megtörténhet, még egy deszkát is talál nekem … Amikor röviden-kurtán kimondtam „deszka”, talán még lelkesedést is láttam ezeken a reggeleken a bölcs és okos szemeiben. Minden este izgalommal vártam vágyam beteljesülését, hogy ez a közös titok, a „deszka” éppen aznap válik tárgyiasult valósággá; megfoghatom, megszagolhatom, megnézhetem és végre kipróbálhatom. Mondanom sem kell, hogy nagyon sokáig nem próbálhattam ki a „deszkát”. Apám „kinti világa” idővel be is szűkült és nem tartogatta nekem a beteljesülést, nem lettem egy „deszka” boldog tulajdonosa. Ennek az lett a következménye, hogy a korábbi láz egyre alacsonyabb hőfokú lett és azon kaptam magam, amikor eszembe jutott a „deszka”, hogy már a közöny az úr. Évekkel később egy prágai utazáson aztán a Vencel-tér egy mellékutcájában egy kirakatban megpillantottam egy „deszkát”. Furcsa volt. Nagyon furcsa volt. Mintha felszakadt volna egy régi emlék, újból gyerek voltam és csak apámra kellett néznem. Megvettük a deszkát.

Ma egy pesti boltban százával láttam mindenféle deszkát, pirosat, sárgát, zöldet, kéket és volt egy fekete is. Apám három hat éve halt meg és ma eszembe jutott a közös titkunk.

Csavarerdő - variáció

A pányvás conestoga szekerek készen álltak. A tizenöt telepes család már alig várta a tavaszt, hogy St.Louis városából elinduljanak Nyugat felé. Jól megtervezték az utat. Vételeztek minden szükségeset. A lovaik kiváló erőben voltak és nagyon bíztak abban, hogy amilyen gyorsan csak tudják, elérik a Laramie-erődöt, majd a Bridger-erődöt Wyoming-ban, hogy onnan észak felé fordulva az Oregon-ösvényt követve elérjék a mesés Willamette-völgyet; ahol a maguk, a gyermekeik, az unokáik és minden későbbi leszármazottjuk életét elképzelték.

Számukra ez nem így alakult. Az első indiánokat, akiket megláttak, két sájen volt a Snake-folyó túlpartján, Idaho-ban. Legalábbis azt gondolták róluk, hogy sájenek, valójában két arikara harcos volt, akik Észak-Dakotából érkeztek ide. Az indiánok egész nap csendben követték őket, és volt a viselkedésükben valami nyugtalanító. Ha megálltak pihenni, akkor ők is megálltak, ők is megitatták a lovaikat, ahogyan a telepesek is, ha pedig elindultak, akkor az indiánok is elindultak. Úgy viselkedtek, mint akik pontosan tudják, hogy mi történik éppen, és mi fog majd történni. Másnap eltűntek az indiánok. Harmadnap reggel azonban újra felbukkantak. Ugyanaz a kettő, de ezúttal elhozták a társaikat is, akik vagy százan lehettek a folyó mindkét partján, és ellentétben a korábbi tapasztalással, most vizeletből és bölénytrágyából készített vörös festék tarkította vékony csíkokban az arcukat, mindegyik indiánét. Némelyikük lándzsát tartott a kezében, mások íjat és nyilat. Csendben voltak. Csak lovaik horkantak fel időnként. Szemeiket nem vették le a fehér emberekről, a fehér emberek lovairól és szekereiről. Ekkor az egyik indián felkurjantott, mire egy másik válaszolt, amire egy harmadik, majd egy negyedik is, és ez a kurjongatás igen rövid idő alatt egyre hangosabbá válva végighullámzott a bal és a jobb parton lévő arikarák között. Majd az egyik szekér oldalsó mellvédjébe félelmetes vijjogással becsapódott az első nyílvessző. Rögtön ezt követően tucatszám lőtték nyíllal és puskával a harcosok a telepesek szekereit, s közben megállás nélkül kurjongattak. Vérengzés volt ez. A fehérek védekeztek, ahogyan tudtak, és sok indián meghalt. Az indiánok elszántan támadtak, és minden fehér felnőttet megöltek … talán ez volt az egyik bosszú Sand Creek-ért, talán valami másért.

Két nap múlva találta meg egy telepes karaván a vérengzés nyomait, egy hét múlva már tudtak az esetről a Briger-erődben is, és három héttel később az Amerikai Egyesült Államok hadserege kétszáz lovassal és három sziú nyomkövetővel üldözőbe vette az arikara indiánokat. Csatlakozott hozzájuk néhány önkéntes is. Miután elérték a folyópartot, észak felé vették az irányt és jól számoltak. Követték a lovak által letaposott füvet és három nappal később egy elhullott appaloosa ló tetemére bukkantak. A következő napon még kettőére és egy friss indián sírra. Ott megálltak, mert irtózatos vihar támadt rájuk. Napokig erősen fújt a szél és megállás nélkül esett az eső. Miután a negyedik napon újra kiderült az ég, a csapat örömmel vette tudomásul, hogy a távolban, nagyon messzire feltűntek a Sziklás-hegység ormai, és a meglátták a Frémont-csucsot, de ez némi aggodalommal is eltöltötte őket, mert tudták, hogy az arikarák jobban ismerik a terepet, mint ők és könnyűszerrel megtalálhatták a legrövidebb utat a Sierra Nevada felé, s onnantól bottal üthetik a nyomokat. Két sziú nyomkeresőt küldtek előre, s a lelkükre kötötték, hogy addig ne forduljanak vissza, amíg meg nem találják az üldözötteket. A sziúk egy hét múlva tértek vissza. Hoztak magukkal egy arikara harci tomahawk-ot jeléül annak, hogy megtalálták őket, s közlésük szerint az ellenség negyven mérföldre tanyázott egy patak partján és meg vannak győződve arról, hogy nem követi őket senki. Tábort ütöttek, lovaikat szabadon engednék legelni, ők maguk pedig halat fognak a patakból, ügyességi játékokkal teszik próbára bátorságukat, tomahawkot dobálnak célpontokra, némelyikük bölényre vadászik. A sziú nyomkövetők azonban másról is beszámoltak, mely nagy aggodalommal töltötte el a katonákat. Tizenegy fehér gyerek is volt a táborban, a lemészárolt fehér gyerekei; hat lány és öt fiú. E hírre a katonákon izgalom vett erőt. Szedelődzködni kezdtek szótlanul; éppen úgy, mint amikor mindenki tudja a dolgát és azt is tudja, hogy nem is olyan sokára emberek halnak meg. Nem megerőltető ügetésben indultak. Lovaik bokája néha elsüllyedt a sárban, némelyikük felbukott, de ez csöppet sem zavarta elszántságukat, melyet akkor a vérszomj és a bosszú fűtött. Két nappal később a távolban megpillantottak egy kisebb indián csapatot, mely óvatosságra intette őket. Mikor közelebb értek hozzájuk, megnyugodtak. Néhány népörszi indiánba botlottak, két férfiba, hat nőbe és három gyerekbe. A fűben ültek. Lovaikat kikötötték és éppen ettek. A katonák jöttére nyugodtak maradtak, tudták, hogy a fehér ember azt gondolja róluk, hogy ők a Nyugat legbékésebb indiánjai. Így is volt. Egy napbarnította indián büszkén felállt és jobb kezét mellkasa előtt vízszintesen elhúzva a béke jelével üdvözölte a katonákat. Azt mondta, hogy a neve Hegyekből Leomló Mennydörgés. Majd elmagyarázta, hogy másfél hete arikarákat látott errefelé kóborolni és, ha utol akarják érni őket, akkor ugyanazon a gázlón keljenek át, amelyiken őt. Megmutatta a gázló irányát és elköszönt. Miután a katonák átkeltek a White Rabbit folyón, a túlparton éjszakai tábort ütöttek és, mivel úgy gondolták, hogy már nincsenek messzire az arikaráktól, ezért fegyvereiket tisztogatták majd őrséget állítottak és nyugovóra tértek. Másnap a újra a sziúkat küldték előre. Két óra múlva tértek vissza és csak az irányt mutatta egyikük. Mindenki tudta a dolgát. A nélkül tudta a dolgát mindenki, hogy bárki egy szót is szólt volna, vagy parancs hangzott volna el. A sziúk elváltak a csapattól, lovaikról leszálltak és egymás felé fordulva leültek a fűben és valamilyen ősi sámándalt kezdtek énekelni. A katonák és az önkéntesek legyezőszerűen, egymástól húsz lépésre vonulva törtek előre csendben. Felderítők jelentették, hogy az indiánok egy domb tövében vannak, a lovaikat nem kötötték ki, s teljesen gyanútlanok. Annyira biztosak voltak abban, hogy nem üldözi őket senki, hogy őrszemeket sem állítottak. Mikor a katonák megpillantották a dombot, észrevették, hogy a White Rabbit folyó megkerüli azt a dombot. Ekkor kettéváltak. Az egyik csapat a folyópart felé vette az irányt, a másik a domb északi oldala felé. Az addigi poroszkálást ügetés váltotta fel, majd közvetlenül azelőtt, hogy az indiánok közül bárki észrevehette volna őket, vágtába váltottak és mint, a váratlan homokvihar, mely a semmiből tűnik elő, lecsaptak a teljesen meglepett arikarákra. Vérfürdő volt ez is. Dolgoztak a Colt-ok és a Winchesterek. Fejekről kalapok hullottak és a levegőt nyílvessző vijjogása töltötte be, miközben aratott a halál. Az egyik katona, miután megszámolták az összeg megölt indiánt, azt találta mondani, hogy „Ez éppen olyan volt, mint a galambvadászat odahaza Kentucky-ban.”. A katonáknak a támadás során arra is volt gondja, hogy a megölt telepesek gyerekeit megmentség. Így történt, hogy 1861. április 18.-án Wyatt McGallagar hadnagy és csapata véres bosszút állt a Willamette-völgy felé tartó telepesek megöléséért. Az arikarák vezetője Fékevesztett Bölény volt, ő is meghalt a támadásban. A megmentett gyerekek, Mary Luise Pratt és a húgai Helen, Esther, Anne, valamint Heather Wright és a testvérei Timothy, Brian és Jedediah, Margareth, továbbá Joseph és Thomas Berger később a Fort Ellis-be kerültek Montana-ba. Családot alapítottak. Leszármazottjaik ma is Bozeman-ban és a környékén élnek, kivéve Timothy Wright ivadékait, mert ők szerteszéjjel szóródtak az Amerikai Egyesült Államokban. Mindegyiküknek tisztes állása van. Fékevesztett Bölény utódai ma kaszinót vezetnek Arbon Valley-ban, Idaho államban. Érdekesség, hogy az egyik megmentett gyerek, Joseph Berger ük-ük unokája, Sarah Berger 2016. szeptember 19.-én a férjével együtt felkereste a kaszinót Arbon Valley-ban, mert játszani akartak, s a kaszinó tulajdonosa, egy indián személyesen gratulált a 250.000 dolláros nyereményüknek. Elbeszélgettek. Az indián Roger „Mennydörgő” White-nak mutatkozott be és büszkén mesélte, hogy a nagy Fékevesztett Bölény leszármazottja. Ezen jót nevettek, majd megittak egy pohárka Kentucky Bourbont, és elbúcsúztak egymástól.

Diószedés

… A diószedés mindig megnyugtatta, de érezte, hogy most nehezebben megy ez a megnyugvás. Megfigyelte, hogy monoton, nem fárasztó munka közben gondolatai mindig elkalandoznak, és olyankor kizökken az idő. Ilyenkor emlékezett.

„Emlékszel? Emlékszel a vonatra? Emlékszel a tájra, amely idegen volt, mert sok volt a domb és szép volt? Emlékszel arra az útra, az első útra a faluba, amelyet apáddal tettél meg? Az út sáros volt az esőtől és apád csizmája és a te kis cipőd is sáros lett. Emlékszel az első évekre, amikor abban reménykedtetek, hogy ez az egész csak átmeneti lesz és hamarosan hazamentek? Emlékszel arra, amikor lassan tudomásul vettétek, hogy nincs visszaút és itt maradtok örökre? Emlékszel, hogy megálltad a helyed? Mindig megálltad a helyed. Emlékszel apád halálára? Emlékszel arra, amikor megtudtad a kórházban, hogy apád meghalt és arra a soha fel nem fogható szelídségre, ahogyan ezt tudomásul vettétek, pedig tudtátok, hogy apád egy másik ember miatt halt meg abban a balesetben? Tudod, hogy ez az ember még negyvenhét évig élt anélkül, hogy valaha is megbűnhődött volna? Vagy, hogy tudomásul vette volna, hogy bűnös? Miért hagytátok? Jobb a békesség? Ami megtörtént, azt már úgysem lehet meg nem történtté tenni. Ez igaz. De ez a lényeg? Ez járt a fejetekben? Tudom, hogy ekkor érzeted meg először, hogy lehet következmények nélkül is élni. Emlékszel az első munkahelyedre? A kollégákra, a barátokra, a bálokra, a sok-sok kacajra és a tisztességre? Emlékszel arra az első találkozóra, a Siboney dallamára, amikor először táncoltál vele? Tudod, hogy milyen alma volt annak a szekrénynek a tetején, amire annyira fel akartál menni, hogy közben megindult a szülésed; az első és egyetlen? Emlékszel a fenyőfákra, a susogásra? A susogásra? Megfigyelted, hogy a fenyőfa lombjába egészen más hanggal csap bele a szél, mint a többi fa lombjába. Susogás. Szünet nélküli, el nem halkuló susogás. Gyerekkorodban sokszor hallottad ezt a hangot. Fenyőerdőben nőttél fel és most is fenyőerdőben élsz. Közben nagyon sokáig egyáltalán nem hallottad ezt a hangot. Érdekes, ha valami, ami rendszeres, eltűnik az ember életéből, időnként az fel sem tűnik, és nem emlékezel arra, hogy hiányzott volna. Így voltál a fenyők susogásával is. Nem tartottad természetesnek, mert nem is gondoltál rá, ezért feltűnés nélkül volt természetes, hogy nincs ez a hang. Most, hogy megint hallottad, megrémültél. Eszedbe jutott a soha vissza nem térő, elmúlt világ, ahol ennek a susogásnak megvolt a maga helye. Ugye eszedbe jutott a fiatal anyád és a fiatal apád? Egyszer majd egyedül hallgatod a fenyőerdő susogását és nem lesz senki, aki pontosan értené, miről beszélsz, és mit érzel, csak te és a fiad s egy pillanatra talán meg is rémülsz, de elszáll ez a pillanat, mint a végül pontszerűvé zsugorodó lét összes emléke. Emlékszel arra is, hogy egy nagyon hideg, tiszta, felhőtlen téli napon az apáddal együtt valamikor régen végigmentél a móló elejétől a végéig? Emlékszel a feltorlódott jégtáblákra, melyek a mólót széltében csaknem félig, hosszanti irányban pedig majdnem teljesen beterítették a jobb oldalon. Ha áttekintettél a jégtorlaszokon, akkor apró ereket és valamivel szélesebb patakocskákat láttál, melyek finoman erezték a hepehupás jégmezőt, amely kelet felé beleveszett a derengésbe. Emlékszel, hogy e csodálkozó percekben végig beszélgettél az apáddal? Emlékszel arra, hogy miről beszélgettek? Emlékszel a hangulatra? Te és az apád. Ketten a mólón. Emlékszel, hogy apád jókedvű volt és ő hallgat téged? Sokat beszéltél. Még mindig látod az érdeklődést a szemében? Ugye látod? Ugye látod? Emlékszel arra, hogy apád mindent meg akart magyarázni, az egész világot meg akarat magyarázni neked? Tudom, hogy örültél, hogy ilyen apád van. Tudom, hogy hagytad, hogy magyarázzon neked. Mert te ilyen voltál. Emlékszel apád néha alaptalanul mindenbe belerondító kételyére, amit sem megérteni, sem megszokni nem tudtál? Tudom, hogy vannak dolgok, amelyek belesülnek az ember lelkébe és ott is maradnak örökre, addig, amíg meg nem halsz. Emlékszel arra a néhány évvel későbbi tavaszi napra? Igen? A tóban olyan kevés volt a víz, hogy a kövek alját is látni lehetett és olyat is láttál, amit addig még nem: a kikötő medrének az alját. Emlékszel? Mintha egy ősi titok nyitotta volna fel magától a varázsajtót, hogy rápillanthass a féltett és addig sötétben kucorgó magányos titokra: a meder aljára. Emlékszel, milyen mélyre lehetett lelátni? A nap fénye átütött a vagy két méternyi mély vízen, hogy a fény lejjebb mégiscsak átadja helyét az átlátszatlan zöldes derengésnek, mely ott már csak sejttette a titkokat, de el nem árulta őket. Örülök, hogy emlékszel.”

A kosár közben megtelt dióval. …

Tavasz utca - egyes szám harmadik személyben

Ez így egyes szám harmadik személyben maga a borzalom, ne is vegyük komolyan!

"Tavasz utca. Így hívták az utcát, amihez Jónást három, vagy négy emlék kötötte. Lakott ott egy fiú, akinek a neve, hogy ne ismerjen magára, legyen Bamakó Frigyes. Lakott ott egy lány, akinek a neve, hogy ne ismerjen magára, legyen Pappas Virág. Volt ott egy telek, amely tele volt almafával és Jónás sokszor ment arra a telekre almát enni, vagy inkább lopni, de mindig csak egyet-egyet, mert jó fiú volt … Volt ott egy köz, egy szűk kis utca, nem is utca, inkább egy ösvény, amely Bamakó Frigyesék háza mellett vitt a Balaton felé és ez az ösvény belefutott egy üres telekbe, ahol ők – Jónás és akkori barátai – nyaranta fociztak. Nem zavarták őket a buckák, nem zavarta őket a telek lejtése, nem zavarta ott őket semmi, mert jó volt minden, úgy, ahogy volt. Harminc éve arcokat látott ott. 

Mára a nevek eltűntek, sőt már arcok sem voltak előtte, legalábbis nem mindenkié, aki akkor ott volt. Bamakó Frigyes ott volt, Jóska, Attila és egy Zsolt nevű srác is ott volt, továbbá ott volt Miklós, akinek bárhogy erőltette az emlékezetét, nem ugrott be a vezetékneve, pedig még bunyóztak is. Ez a bunyó egy őszi napon zajlott le. Jónás éppen otthon volt és magától értetődő nyugalommal görögdinnye héjat vágott apró darabokra úgy, mintha ennek bármiféle értelme lett volna, miközben egy zágrábi adó partizánfilmjét nézte, amit a kültéri antennával annak idején még élvezni is lehetett. Akkoriban tetszett meg neki az angol nyelv, mert a jugók soha, egyetlen amerikai filmet sem szinkronizáltak és a filmek zöme western volt, vagy kortárs. Egyszer csak megérkezett Frigyes és elhívta játszani Jónast, aki ezt furcsának találta, mert Frigyes soha ilyet nem tett korábban; mindig Jónas ment a Tavasz utcába, ő soha nem jött hozzá. Nem baj, gondolta, itt az új világ kezdete, új barátság, új perspektíva. Vette a fehér biciklijét és együtt eltekertek hozzájuk; az úton végig beszélgettek. Már nem emlékezett, miről beszélgettek, ez a részlet már nagyon ködös volt. Nem mentek be Frigyesék házába, a kerítésüknél megálltak, a biciklin ülve lábaikat a kerítéshez támasztották és tovább beszélgettek két-három percig, amikor megérkezett Miklós és az öccse. Velük volt a bunyó. Jónas arra emlékezett, hogy provokálták, sértegették, csúnyákat mondtak rá, és még arra is emlékezett, hogy nem akarta a bunyót, meg, hogy sokáig nem vette fel a nyilvánvaló provokálást. Ez elmegy egy ideig, de, ha túl sokáig tart, akkor ugye, hát nevetséges lesz az ember. Ez a nevetségessé válás persze nem tudatos felismerés eredménye, hanem csak úgy jön; jön az a furcsa érzet a megaláztatottsággal együtt, az érzet, melyet az ember utólag talán szégyell, ő évekkel később legalábbis szégyellte, de szigorúan csak magában és maga előtt. Ez az érzet önmaga kudarcának az érzete volt amiatt, hogy végül nem tudott uralkodni magán és lerúgva magát a bicikliről kéjes örömmel hatalmas pofont adott Mikósnak, amitől ő a földre esett, és ő akkor sem hagyta abba a pofozkodást. A földön is verte, verte, verte és verte és az öccsét is verte, aki a bátyja segítségére sietett, végül mindkettőt megverte. Kapott ő is, de ő ütött utoljára és ez volt a lényeg és akkor ért véget a verekedés, amikor ő úgy gondolta, hogy most már elég. Jó volt ez így? Akkor úgy gondolta, hogy jó volt, mert nem maradt megalázva, helyrebillent valami, megőrződött valami, amire egyébként nem vágyott megharcolni, mert eszébe sem jutott, hogy az nem úgy van eleve. Ez pedig a tisztelet és az elfogadás volt. Azt gondolta, amiatt volt ez a verekedés, hogy Miklós, meg az öccse fogadja el őt olyannak, amilyen ő valóban volt és tudtukra hozza, hogy szó sem lehet arról, hogy olyan legyen, amilyennek ők látják, vagy amit állítanak róla, vagy amilyenné szeretnék formálni. Erre nem akkor, hanem később jöttem rá. Akkor, a bunyó után csak jól érezte magát a bőrében, hiszen elvégre megvédte magát – és micsoda szenvedéllyel!

A Tavasz utcában lakó Pappas Virág pedig az osztálytársa volt, akit nem látott már harmincöt éve. Virág elől nem kellett megvédenie magát. Egyszer hazudott neki és akkor nem volt emiatt büszke magára. Arra gondolt, talán majd megírja ennek is a történetét, bár már nincs semmilyen jelentősége – de ki tudja, elvégre a gondolat megalkotásának az eszköze az írás és talán vannak gondolatok, amelyek nem is léteznek még."

Előttem van az erdő

Előttem van az erdő. Előttem van az ösvény, a kanyar, a tölgyfa, a tölgyfa levele, a meredély, a harkály a fán, a pálya lenn a mélyben, a barlang, az út, az iskola. Előttem van az egész, ponttá zsugorodott múlt, amikor egy kisfiú iskolába ment gyalog át a Sipos-dombon. Régen volt. Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy eltűnjön, nem akarom, hogy semmi se maradjon belőle, nem akarom, hogy csak én tudjak róla. Anyám tud róla. Ő talán az egyetlen. Tegnap úgy ölelt át, mint egy dörmögő szelíd maci; lassan, kimérten, határozottan, éppen úgy, ahogyan egy ölelésnek lennie kell. Erre gondolok most. Fonyódra és anyámra gondolok, akit a hét végén, öt hónapos pesti téli szünet után hazaviszek az ösvényhez a kanyarhoz, a tölgyfához, a tölgyfa leveléhez, a meredélyhez, a harkályhoz a fán, a pályához lenn a mélyben, a barlanghoz, az úthoz, az iskolához. A ponttá zsugorodott múlthoz.