Diószedés

… A diószedés mindig megnyugtatta, de érezte, hogy most nehezebben megy ez a megnyugvás. Megfigyelte, hogy monoton, nem fárasztó munka közben gondolatai mindig elkalandoznak, és olyankor kizökken az idő. Ilyenkor emlékezett.

„Emlékszel? Emlékszel a vonatra? Emlékszel a tájra, amely idegen volt, mert sok volt a domb és szép volt? Emlékszel arra az útra, az első útra a faluba, amelyet apáddal tettél meg? Az út sáros volt az esőtől és apád csizmája és a te kis cipőd is sáros lett. Emlékszel az első évekre, amikor abban reménykedtetek, hogy ez az egész csak átmeneti lesz és hamarosan hazamentek? Emlékszel arra, amikor lassan tudomásul vettétek, hogy nincs visszaút és itt maradtok örökre? Emlékszel, hogy megálltad a helyed? Mindig megálltad a helyed. Emlékszel apád halálára? Emlékszel arra, amikor megtudtad a kórházban, hogy apád meghalt és arra a soha fel nem fogható szelídségre, ahogyan ezt tudomásul vettétek, pedig tudtátok, hogy apád egy másik ember miatt halt meg abban a balesetben? Tudod, hogy ez az ember még negyvenhét évig élt anélkül, hogy valaha is megbűnhődött volna? Vagy, hogy tudomásul vette volna, hogy bűnös? Miért hagytátok? Jobb a békesség? Ami megtörtént, azt már úgysem lehet meg nem történtté tenni. Ez igaz. De ez a lényeg? Ez járt a fejetekben? Tudom, hogy ekkor érzeted meg először, hogy lehet következmények nélkül is élni. Emlékszel az első munkahelyedre? A kollégákra, a barátokra, a bálokra, a sok-sok kacajra és a tisztességre? Emlékszel arra az első találkozóra, a Siboney dallamára, amikor először táncoltál vele? Tudod, hogy milyen alma volt annak a szekrénynek a tetején, amire annyira fel akartál menni, hogy közben megindult a szülésed; az első és egyetlen? Emlékszel a fenyőfákra, a susogásra? A susogásra? Megfigyelted, hogy a fenyőfa lombjába egészen más hanggal csap bele a szél, mint a többi fa lombjába. Susogás. Szünet nélküli, el nem halkuló susogás. Gyerekkorodban sokszor hallottad ezt a hangot. Fenyőerdőben nőttél fel és most is fenyőerdőben élsz. Közben nagyon sokáig egyáltalán nem hallottad ezt a hangot. Érdekes, ha valami, ami rendszeres, eltűnik az ember életéből, időnként az fel sem tűnik, és nem emlékezel arra, hogy hiányzott volna. Így voltál a fenyők susogásával is. Nem tartottad természetesnek, mert nem is gondoltál rá, ezért feltűnés nélkül volt természetes, hogy nincs ez a hang. Most, hogy megint hallottad, megrémültél. Eszedbe jutott a soha vissza nem térő, elmúlt világ, ahol ennek a susogásnak megvolt a maga helye. Ugye eszedbe jutott a fiatal anyád és a fiatal apád? Egyszer majd egyedül hallgatod a fenyőerdő susogását és nem lesz senki, aki pontosan értené, miről beszélsz, és mit érzel, csak te és a fiad s egy pillanatra talán meg is rémülsz, de elszáll ez a pillanat, mint a végül pontszerűvé zsugorodó lét összes emléke. Emlékszel arra is, hogy egy nagyon hideg, tiszta, felhőtlen téli napon az apáddal együtt valamikor régen végigmentél a móló elejétől a végéig? Emlékszel a feltorlódott jégtáblákra, melyek a mólót széltében csaknem félig, hosszanti irányban pedig majdnem teljesen beterítették a jobb oldalon. Ha áttekintettél a jégtorlaszokon, akkor apró ereket és valamivel szélesebb patakocskákat láttál, melyek finoman erezték a hepehupás jégmezőt, amely kelet felé beleveszett a derengésbe. Emlékszel, hogy e csodálkozó percekben végig beszélgettél az apáddal? Emlékszel arra, hogy miről beszélgettek? Emlékszel a hangulatra? Te és az apád. Ketten a mólón. Emlékszel, hogy apád jókedvű volt és ő hallgat téged? Sokat beszéltél. Még mindig látod az érdeklődést a szemében? Ugye látod? Ugye látod? Emlékszel arra, hogy apád mindent meg akart magyarázni, az egész világot meg akarat magyarázni neked? Tudom, hogy örültél, hogy ilyen apád van. Tudom, hogy hagytad, hogy magyarázzon neked. Mert te ilyen voltál. Emlékszel apád néha alaptalanul mindenbe belerondító kételyére, amit sem megérteni, sem megszokni nem tudtál? Tudom, hogy vannak dolgok, amelyek belesülnek az ember lelkébe és ott is maradnak örökre, addig, amíg meg nem halsz. Emlékszel arra a néhány évvel későbbi tavaszi napra? Igen? A tóban olyan kevés volt a víz, hogy a kövek alját is látni lehetett és olyat is láttál, amit addig még nem: a kikötő medrének az alját. Emlékszel? Mintha egy ősi titok nyitotta volna fel magától a varázsajtót, hogy rápillanthass a féltett és addig sötétben kucorgó magányos titokra: a meder aljára. Emlékszel, milyen mélyre lehetett lelátni? A nap fénye átütött a vagy két méternyi mély vízen, hogy a fény lejjebb mégiscsak átadja helyét az átlátszatlan zöldes derengésnek, mely ott már csak sejttette a titkokat, de el nem árulta őket. Örülök, hogy emlékszel.”

A kosár közben megtelt dióval. …