Csavarerdő - variáció

A pányvás conestoga szekerek készen álltak. A tizenöt telepes család már alig várta a tavaszt, hogy St.Louis városából elinduljanak Nyugat felé. Jól megtervezték az utat. Vételeztek minden szükségeset. A lovaik kiváló erőben voltak és nagyon bíztak abban, hogy amilyen gyorsan csak tudják, elérik a Laramie-erődöt, majd a Bridger-erődöt Wyoming-ban, hogy onnan észak felé fordulva az Oregon-ösvényt követve elérjék a mesés Willamette-völgyet; ahol a maguk, a gyermekeik, az unokáik és minden későbbi leszármazottjuk életét elképzelték.

Számukra ez nem így alakult. Az első indiánokat, akiket megláttak, két sájen volt a Snake-folyó túlpartján, Idaho-ban. Legalábbis azt gondolták róluk, hogy sájenek, valójában két arikara harcos volt, akik Észak-Dakotából érkeztek ide. Az indiánok egész nap csendben követték őket, és volt a viselkedésükben valami nyugtalanító. Ha megálltak pihenni, akkor ők is megálltak, ők is megitatták a lovaikat, ahogyan a telepesek is, ha pedig elindultak, akkor az indiánok is elindultak. Úgy viselkedtek, mint akik pontosan tudják, hogy mi történik éppen, és mi fog majd történni. Másnap eltűntek az indiánok. Harmadnap reggel azonban újra felbukkantak. Ugyanaz a kettő, de ezúttal elhozták a társaikat is, akik vagy százan lehettek a folyó mindkét partján, és ellentétben a korábbi tapasztalással, most vizeletből és bölénytrágyából készített vörös festék tarkította vékony csíkokban az arcukat, mindegyik indiánét. Némelyikük lándzsát tartott a kezében, mások íjat és nyilat. Csendben voltak. Csak lovaik horkantak fel időnként. Szemeiket nem vették le a fehér emberekről, a fehér emberek lovairól és szekereiről. Ekkor az egyik indián felkurjantott, mire egy másik válaszolt, amire egy harmadik, majd egy negyedik is, és ez a kurjongatás igen rövid idő alatt egyre hangosabbá válva végighullámzott a bal és a jobb parton lévő arikarák között. Majd az egyik szekér oldalsó mellvédjébe félelmetes vijjogással becsapódott az első nyílvessző. Rögtön ezt követően tucatszám lőtték nyíllal és puskával a harcosok a telepesek szekereit, s közben megállás nélkül kurjongattak. Vérengzés volt ez. A fehérek védekeztek, ahogyan tudtak, és sok indián meghalt. Az indiánok elszántan támadtak, és minden fehér felnőttet megöltek … talán ez volt az egyik bosszú Sand Creek-ért, talán valami másért.

Két nap múlva találta meg egy telepes karaván a vérengzés nyomait, egy hét múlva már tudtak az esetről a Briger-erődben is, és három héttel később az Amerikai Egyesült Államok hadserege kétszáz lovassal és három sziú nyomkövetővel üldözőbe vette az arikara indiánokat. Csatlakozott hozzájuk néhány önkéntes is. Miután elérték a folyópartot, észak felé vették az irányt és jól számoltak. Követték a lovak által letaposott füvet és három nappal később egy elhullott appaloosa ló tetemére bukkantak. A következő napon még kettőére és egy friss indián sírra. Ott megálltak, mert irtózatos vihar támadt rájuk. Napokig erősen fújt a szél és megállás nélkül esett az eső. Miután a negyedik napon újra kiderült az ég, a csapat örömmel vette tudomásul, hogy a távolban, nagyon messzire feltűntek a Sziklás-hegység ormai, és a meglátták a Frémont-csucsot, de ez némi aggodalommal is eltöltötte őket, mert tudták, hogy az arikarák jobban ismerik a terepet, mint ők és könnyűszerrel megtalálhatták a legrövidebb utat a Sierra Nevada felé, s onnantól bottal üthetik a nyomokat. Két sziú nyomkeresőt küldtek előre, s a lelkükre kötötték, hogy addig ne forduljanak vissza, amíg meg nem találják az üldözötteket. A sziúk egy hét múlva tértek vissza. Hoztak magukkal egy arikara harci tomahawk-ot jeléül annak, hogy megtalálták őket, s közlésük szerint az ellenség negyven mérföldre tanyázott egy patak partján és meg vannak győződve arról, hogy nem követi őket senki. Tábort ütöttek, lovaikat szabadon engednék legelni, ők maguk pedig halat fognak a patakból, ügyességi játékokkal teszik próbára bátorságukat, tomahawkot dobálnak célpontokra, némelyikük bölényre vadászik. A sziú nyomkövetők azonban másról is beszámoltak, mely nagy aggodalommal töltötte el a katonákat. Tizenegy fehér gyerek is volt a táborban, a lemészárolt fehér gyerekei; hat lány és öt fiú. E hírre a katonákon izgalom vett erőt. Szedelődzködni kezdtek szótlanul; éppen úgy, mint amikor mindenki tudja a dolgát és azt is tudja, hogy nem is olyan sokára emberek halnak meg. Nem megerőltető ügetésben indultak. Lovaik bokája néha elsüllyedt a sárban, némelyikük felbukott, de ez csöppet sem zavarta elszántságukat, melyet akkor a vérszomj és a bosszú fűtött. Két nappal később a távolban megpillantottak egy kisebb indián csapatot, mely óvatosságra intette őket. Mikor közelebb értek hozzájuk, megnyugodtak. Néhány népörszi indiánba botlottak, két férfiba, hat nőbe és három gyerekbe. A fűben ültek. Lovaikat kikötötték és éppen ettek. A katonák jöttére nyugodtak maradtak, tudták, hogy a fehér ember azt gondolja róluk, hogy ők a Nyugat legbékésebb indiánjai. Így is volt. Egy napbarnította indián büszkén felállt és jobb kezét mellkasa előtt vízszintesen elhúzva a béke jelével üdvözölte a katonákat. Azt mondta, hogy a neve Hegyekből Leomló Mennydörgés. Majd elmagyarázta, hogy másfél hete arikarákat látott errefelé kóborolni és, ha utol akarják érni őket, akkor ugyanazon a gázlón keljenek át, amelyiken őt. Megmutatta a gázló irányát és elköszönt. Miután a katonák átkeltek a White Rabbit folyón, a túlparton éjszakai tábort ütöttek és, mivel úgy gondolták, hogy már nincsenek messzire az arikaráktól, ezért fegyvereiket tisztogatták majd őrséget állítottak és nyugovóra tértek. Másnap a újra a sziúkat küldték előre. Két óra múlva tértek vissza és csak az irányt mutatta egyikük. Mindenki tudta a dolgát. A nélkül tudta a dolgát mindenki, hogy bárki egy szót is szólt volna, vagy parancs hangzott volna el. A sziúk elváltak a csapattól, lovaikról leszálltak és egymás felé fordulva leültek a fűben és valamilyen ősi sámándalt kezdtek énekelni. A katonák és az önkéntesek legyezőszerűen, egymástól húsz lépésre vonulva törtek előre csendben. Felderítők jelentették, hogy az indiánok egy domb tövében vannak, a lovaikat nem kötötték ki, s teljesen gyanútlanok. Annyira biztosak voltak abban, hogy nem üldözi őket senki, hogy őrszemeket sem állítottak. Mikor a katonák megpillantották a dombot, észrevették, hogy a White Rabbit folyó megkerüli azt a dombot. Ekkor kettéváltak. Az egyik csapat a folyópart felé vette az irányt, a másik a domb északi oldala felé. Az addigi poroszkálást ügetés váltotta fel, majd közvetlenül azelőtt, hogy az indiánok közül bárki észrevehette volna őket, vágtába váltottak és mint, a váratlan homokvihar, mely a semmiből tűnik elő, lecsaptak a teljesen meglepett arikarákra. Vérfürdő volt ez is. Dolgoztak a Colt-ok és a Winchesterek. Fejekről kalapok hullottak és a levegőt nyílvessző vijjogása töltötte be, miközben aratott a halál. Az egyik katona, miután megszámolták az összeg megölt indiánt, azt találta mondani, hogy „Ez éppen olyan volt, mint a galambvadászat odahaza Kentucky-ban.”. A katonáknak a támadás során arra is volt gondja, hogy a megölt telepesek gyerekeit megmentség. Így történt, hogy 1861. április 18.-án Wyatt McGallagar hadnagy és csapata véres bosszút állt a Willamette-völgy felé tartó telepesek megöléséért. Az arikarák vezetője Fékevesztett Bölény volt, ő is meghalt a támadásban. A megmentett gyerekek, Mary Luise Pratt és a húgai Helen, Esther, Anne, valamint Heather Wright és a testvérei Timothy, Brian és Jedediah, Margareth, továbbá Joseph és Thomas Berger később a Fort Ellis-be kerültek Montana-ba. Családot alapítottak. Leszármazottjaik ma is Bozeman-ban és a környékén élnek, kivéve Timothy Wright ivadékait, mert ők szerteszéjjel szóródtak az Amerikai Egyesült Államokban. Mindegyiküknek tisztes állása van. Fékevesztett Bölény utódai ma kaszinót vezetnek Arbon Valley-ban, Idaho államban. Érdekesség, hogy az egyik megmentett gyerek, Joseph Berger ük-ük unokája, Sarah Berger 2016. szeptember 19.-én a férjével együtt felkereste a kaszinót Arbon Valley-ban, mert játszani akartak, s a kaszinó tulajdonosa, egy indián személyesen gratulált a 250.000 dolláros nyereményüknek. Elbeszélgettek. Az indián Roger „Mennydörgő” White-nak mutatkozott be és büszkén mesélte, hogy a nagy Fékevesztett Bölény leszármazottja. Ezen jót nevettek, majd megittak egy pohárka Kentucky Bourbont, és elbúcsúztak egymástól.