Érzet

Leült mostanában a sors. Az élet uborkaszezon-módba váltott. Mik ennek a jelei? A lendülettelenség és a majdnem teljes apátia. Mi az oka? Jonas nem tudta, csak a tüneteit érezte, látta, hallotta. Arra gondolt, hogy az írás nem elhatározás kérdése, az vagy jön, vagy nem jön. Akkoriban nem jött és irtózatos volt a csend. Érték hatások innen, onnan, amonnan és ezek a hatások, mint a feneketlen kútba eső kavics elhaló susogása zuhanás közben, úgy tűntek el. Semmi nyom, semmi következmény és semmi tanulság nem volt, csak a nagy csend. A csend. Pedig nem volt ez mindig így. Apja halála után azért kezdett írni, hogy belekapaszkodjon valamibe, amivel utána nyúlhatott az ismeretlenbe, hogy lássa apja okos szemeit és azért is, hogy ő is érezze, vele van, nincs egyedül. Szép volt ez az időszak, mert mindez megvalósult, úgy hitte. Hit kérdése volt, ami jött magától, erőlködés nélkül, őszintén és szépen, és ez megnyugtatta. Mostanában azonban nem érezte ezt. Feszültséget sem érzett. Amit érzett – milyen könnyű ezt leírni – az a feleslegesség és a dolgok teljes értelmetlensége. Voltak azok a tisztázatlanságok, az ő külön bejáratú ügyei, a görcsösködések, az, hogy megy az idő és ő nem tudta az időt megállítani és nem lesz nyom … Gondolatok? Voltak egyáltalán olyan gondolatok, melyeket érdemesnek tarthatott arra, hogy azokon mások is elgondolkozzanak és voltak ezeknek a gondolatoknak tanulságaik, olyanok, amik egy kicsit is szebbé teszik mások életét. Emberi dolgok. Emberi gondolatok. Emberi viszonyok és emberi tanulságok.

Tett egy próbát és a következőt írta:

"Tegnap hallottam egy beszédet egy általam nagyra tartott embertől. Arról beszélt, hogy az ember személyisége három forrásból alakul. Az egyik forrás más emberek közvetlen hatása. A másik forrás az olvasás útján érő közvetett hatás. A harmadik forrás pedig a sors személyes megtapasztalása. Az általam nagyra tartott ember ezt ennél összetettebben mondta el nyilvánosan és én tiszteltem azért, mert képes volt összeszedett lenni és nem csak hossza, hanem szélessége is volt a mondandónak. Láttam néhány szemet a hallgatóságból, akik igazán le voltak nyűgözve. Talán azért, mert korábban ilyen beszédet nem halottak senkitől, talán azért, mert nem gondolták volna, hogy az általam nagyra tartott ember ilyet is „tud”. Engem persze nem ért meglepetés és annak pedig külön örültem, hogy minden szavát értettem … tudtam, miről beszél … Nem megfelelni akart a hallgatóságnak, és a vacsora fényét nem pusztán emelni szándékozott a beszéddel, hanem eközben betekintést engedett a … lelkébe. A kimondott szó nem pusztán a meleg levegő rezgése folytán kialakult rezonancia a térben, ami beérve a fülbe elektromos hatást vált ki végül az agyban és jó esetben megértésként csapódik le. A szó, a szavak rendszere a megfoghatatlan gondolat. Maga a gondolat a megfoghatatlan. Olyan, mint a szám. Még senki sem volt, aki megfogott volna egy számot, ha azonban megértjük, mégis tudunk mit kezdeni azzal, hogy mondjuk „huszonhat”. Így vagyunk a szavak segítségével a gondolatok és talán az emberi lélek megértésével is. Egy ponton túl azonban a szavak nem segíthetnek. Van egy „világ”, amit szavakkal nem lehet leírni és olyankor az ember jól teszi, ha inkább csendben marad és megpróbálja legfeljebb inkább megérezni, mint megérteni a saját lelkét. Ez a szavak nélküli, örömteli magány világa, a tökéletes örömteli üresség. Ha valaki a szavakkal képes erre terelni, nem eljuttatni, hanem csak terelni a hallgatót, az bizony nagy dolog. Voltak, akik talán képesek voltak eljuttatni némelyeket oda. Nos, miért járt ezen az eszem az általam nagyra tartott ember beszédét hallgatva? Mert a beszéd ki nem mondva a lelkéről szólt és abban biztos vagyok, ha valaki megérezte azt a beszédet, akkor egy kicsit jobb lett tőle."

Miután ezt leírta Jonas, megnyugodott.