A hajléktalan

Előzménye volt annak, hogy a hajléktalant nem tekintették emberi lénynek a kórházban, ahová a véres térde miatt kezelésre bevitték. Ez az előzmény nem volt túlságosan bonyolult. Elég volt csak ránézni, érezni a húgyszagát, látni az ápolatlanságát és a piszkot, amit vakarni lehetett róla. Helyzetén még rontott is azzal, hogy megszólalt. Megkérdezte a jelenlévők egyikétől, egy nőtől, hogy van-e a közelben kávéautomata. Azt gondolta, hogy értelmes és kielégítő választ fog kapni. Olyat, hogy a folyosó végén balra két automata is van, vagy nincs automata a közelben. A nő válasza azonban az volt, hogy nem ismerős errefelé és a maga részéről ezzel letudta a feleletet. A társaságában lévő ifjak összenéztek és helyeslően, alig láthatóan elmosolyodtak, majd egyikük egy pillanatra rám nézett. A pillantásában láttam, hogy engem is közülük valónak tekint és éppen a helyeslést keresi a tekintetemben, mármint annak a helyeslését, hogy egy hajléktalan ilyenféle kérdésére a helyes, helyénvaló, követendő, elfogadható válasz az, amit az előbb hallottunk a nőtől, továbbá ugye, nincs azzal semmi probléma, ha levegőnek nézünk egy hajléktalant a kórházban, aki kávét szeretne inni.

Engem azonban inkább megdöbbentett a közöny és az a természetes utálat, amit az a középkorú nő és a vele lévő fiatalok a világ legtermészetesebb módján, magától értetődő könnyedséggel tanúsítottak. Nem mondom, hogy kellemes volt a hajléktalan társasága, mert valóban büdös és elhanyagolt volt, olyan, aki régen látott vizet, amivel a mocskot-retket a testéről lemoshatta volna, vagy valaki lemosta volna róla. A kérdését azonban illedelmesen tette fel, tolakodás nélkül, úgy, ahogy elvárható volt, ha valaki arról érdeklődik, hol van a közelben kávéautomata. Úgy tette fel a kérdést, ahogy bármelyikünk feltette volna; ha csak a hangot hallja az ember, nem talált volna abban semmi különöset.

Ekkor megfordult a fejemben, hogy valamikor ő is volt csecsemő, kisfiú, gyerek. Feltételeztem, hogy voltak szülei, akik szerették, volt édesanyja, aki ápolta, szerette, babusgatta, voltak rokonai, akik a csodájára jártak valamikor régen, mondván, milyen szép kisfiú is született és minden jót kívántak neki, de legfőképpen jó egészséget. Biztos, hogy volt idő, amikor nem volt egyedül és szerették. Volt egyszer valaki, akitől megtanulta, hogyan kell illedelmesen kérdést feltenni, ha kávét szeretne inni.

Most egyedül ült egy tolókocsiban előttem és az emberek egy része utálta a jelenlétét, és ezek az emberek kényelmetlenül érzeték magukat. A nő, akit az előbb kérdezett, már eleve akkor kényelmetlenül érezte magát, amikor éppen tőle kérdezett, amikor legalább a mégoly kurta válasza erejéig egy nagyon kis időre tudomásul kellett vennie, hogy ez az ember létezik, és nem tud e létezés elől kitérni. És én láttam, hogy mennyire nehezére esik ennek a nőnek ez a tudomásul vétel. Láttam a közönyt, a megvetést, a szánalom hiányát és így együtt valójában már a kegyetlenséget láttam nyugodt, szenvtelen és ápolt arcán.

Csend lett. A válasz után a nő a társaságával a folyosó egy olyan részére ment, ahonnan nem láthatták a hajléktalant, kicsit később nevetgélve el is mentek. Néhány perc múlva újra megszólalt a hajléktalan, ezúttal azt kérdezte, hogy merre van a férfi WC, mert pisilnie kell. Felálltam és megkerestem a férfi WC-t, majd kimentem a mentősökhöz, kértem őket, hogy jöjjenek vissza, mert a hajléktalannak pisilnie kell. Nem jöttek vissza, elmentek, közölve, hogy ez már nem az ő dolguk. Visszamentem a hajléktalanhoz és mondtam neki, hogy szólok egy orvosnak, hogy segítsen ő - jobb nem jutott eszembe. Így is lett s a doktor úr megnézte a hajléktalant, majd fejcsóválva visszament a kórterembe – ezen kívül nem történt semmi.

A hajléktalan illedelmes volt, szólt előre, megadta a módját, tudta, hogy csak úgy nem vizelhet bele a nadrágjába, pláne, ha az elméje teljesen tiszta, és pláne nem emberek jelenlétében. Tisztában volt azzal is, hogy undort kelt, ha azt látják és hallják, hogy bevizel. Láttam, hogy ezt el akarja kerülni, nem akar undort kelteni, és nem akar belevizelni az egyetlen nadrágjába és talán szánalmat sem akart kelteni magával szemben – arra is gondoltam, hogy talán ezt a szánalmat is megalázónak tartaná. Ne szánja őt senki a nyomoráért, hanem segítsenek neki – erre gondoltam. Ekkor természetes és nagyon emberi hangon ismét megszólalt. Közölte, hogy nagyon kell vizelnie, segítsen neki valaki, mert be fog vizelni. Odafordultam hozzá egyedül én, és nem tudtam mást mondani neki, minthogy „ … uram, szóltam a menősöknek, szóltam az orvosnak, nem tudok többet tenni.”. Szóval, az kínos dilemmát okozott. Tényleg nem tudtam volna többet tenni? Tényleg nem? Tényleg nem? Nem kellett volna nekem ezt a húgyszagú, büdös, mocskos, ismeretlen szerencsétlen embert eltolnom a WC-re és ott segíteni neki letolni a gatyáját és segíteni neki, amire éppen szüksége van.

Sok időm nem volt ezen gondolkodni, mert a férfi csendben bevizelt. Tócsa keletkezett alatta és nem is olyan lassan a jellegzetes húgyszag ülte meg a levegőt benn a kórházban, a kórházi rendelő előterében. Néhányan belegyalogoltak húgyba és vitték a szagot is ki tudja merre.

Nem fogok moralizálni. Ha van ennek a történetnek tanulsága, vonja le mindenki magának.