Balu

Feltétlenül szeretnék írni Balázsról. Balázs a barátom volt; az egyik első barátom és még nincs két hete, hogy eltemettük őt. Sokat írhatnék a gyerekkorunkról, de nem teszem, inkább arról írok, hogy a barátom elköszönt tőlem – így utólag ezt elég határozottan látom. Felhívott telefonon és alig érthetően közölte, hogy nagyon fáj, nagyon fáj, nagyon fáj. Mi fáj Balázs? A hátam, a derekam, az fáj, mindenem fáj, Imre barátom. Pontosabban azt mondta, hogy kurvára, kurvára, kurvára fáj a derekam. Másnap pedig írt nekem és azt írta, hogy „búcsúzom”.

Amikor ezt olvastam, nem tudtam, hogy a szót miért írta le …, de nagyon rossz érzésem támadt. Így van ezzel mindenki, amikor nem tudja, hogy éppen mi történik, és én akkor nem tudtam, hogy mi történik. Hiányzott a bizonyosság …, de, minek is a bizonyossága? Annak, hogy a barátom a levele befejeztével ezúttal is csak rutinszerűen elköszön, úgy, ahogy már nagyon sokszor korábban is; arra az estére, várva a holnapot, amikor majd folytatjuk a beszélgetést. Annak a bizonyossága, hogy a barátom éppen műtét előtt áll és sem én, sem ő nem tudjuk ennek a műtétnek a kimenetelét? Annak, hogy a barátom a halálán van? Nem tudom, hogy mit kell tudni olyankor, amikor a barátom, aki arról ír, hogy „kurvára” fáj a dereka és az orvosai nem tudják, hogy mi a baja, és éppen az onkoterápiás osztályra fog befeküdni, úgy köszön el tőlem, ahogy soha korábban, és azt írja le nekem, hogy „búcsúzom”.

Ne búcsúzz Balázs! Miről beszélsz? Miről beszélsz? Ne beszélj így!

Egy hét múlva egy másik gyerekkori barát hívott fel telefonon és azt mondta, hogy Balázs meghalt. Kórházban halt meg ...

... nincsenek szavaim